Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)
végre elhelyezte a tálat az asztalon s ereje fogytán lerogyott a székre. Ügy ült olt, mint akiből elszállt a lélek. Súlyos percek teltek el, amíg futotta az erejéből, hogy magához vegyen nehány kanál levest. Kimerültén dőlt hátra, ajkán megtapadt egy darabka a húsleves metéltjéből, gépiesen törölt szájat. Egyébiránt az étel semmivel sem szerzett több élvezetet az ínynek, mint a berendezés látványa a szemnek. Az ízetlen börtönkosztot ki-ki vérmérsékletéhez képest fogyasztotta. Az apa — noha puritán módon — mindamellett látványosan evett, gondosan vigyázva, hogy egyetlen falat se csússzon le a torkán megfelelő őrlés nélkül. Ki is nyilvánította, hogy öntudatosan eszik, s ilyenformán tartja rendben a bélműködését, szóval nem, de magatartásával hangsúlyozta, hogy a módszert mindannyiunknak, sőt az egész emberiségnek tiszta lelkiismerettel ajánlja. A koravén Kövesfalviné, úgy tett, mintha nem szándékozna enni, mert valójában nem éhes, egy ideig csupán piszkálta az ételt, ám két-három piszkálássorozat után, hirtelen a fulladásig teletömte a száját, perceken át gyötrelmesen rágott, kínosan nyelt, hogy aztán ismét finnyáskodó ábrázattal piszkálja tányérja tartalmát. Majd megint vad falás következett. Adrienn alig evett, de közben állandóan az apján tartotta a szemét, nyilván féltében. Az én étvágyamat elnyelte a környezet. Utolsó fogásként almáspitét tálalt Adrienn. Ki-ki befejezte a táplálkozást. Az apa utasította lányát, hogy a feketekávét a „dohányzóban” szolgálja föl. Fölálltunk, hogy átballagjunk, ha úgy tetszik a „dohányzóba”. Adrienn villámgyorsan elkapta apja jobbját és az asztal magasságáig hajolva, kezet csókolt. — Köszönöm az ebédet, apuka kérem. Az apa biccentéssel nyugtázta a köszönetét. — Cigarettázol, édes fiam? — kérdezte, alighogy elfoglaltam helyemet a söppe- dős karosszékben. Kiszedtem egy cigarettát a dobozból, s megköszöntem a tüzet, amivel ugyancsak az apa szolgált. Házigazdám hátradőlt a karosszékben és súlyosan, minden egyes szót megnyomva beszélni kezdett: — Az erkölcsi világrendnek az a sajátossága, s ezt nyugodt lélekkel törvényszámba vehetjük, hogy ideiglenes ingadozás után mindig helyreáll. . . Nem fejezte be a mondatot, felesége, aki idáig lustán eltespedt a karosszékben, mintha az emésztés minden erejét elszívta volna, váratlan fürgeséggel fölpattant ültéből, s apró lábait szaporán szedve, az ajtó felé indult. Lenyomta a kilincset, s már a nyitott ajtóból szólt vissza, idegesen és ellenségesen: — Mosogatni is kell. Rengeteg a piszkos edény. Azzal el is tűnt. Kövesfalvi elnéző mozdulattal emelte föl fél karját: — Meg kell értened a feleségemet — fordult felém kifejezéstelen arccal — ő töviről-hegyire ismeri a meggyőződésemet, következésképpen némi türelmetlenséget tanúsít, ha ismétlem magam. Amiben emberileg igaza van, de a világ örök törvényei szerint semmiképpen nem. Egy tétel igazságát az ismétlés nem befolyásolja, ezt mi férfiak könnyebben belátjuk, bizonyság rá a te mintaszerű magatartásod, ami azt igazolja — ha nem tévedek —, hogy az igazságot megunni nem lehet, kivált ha alapvető igazságról van szó, meggyőződésem, ha elismétlem — amit az erkölcsi világrendről mondtam, nem türelmetlenséget érzel majd, hanem tisztulást, a lelked tisztulását, aminél nagyobb áldás nem érhet halandó embert. .. A pálinka, a feketekávé, a leves, az ebédhez fölszolgált bor együttesen feszített, kihasználtam hát a kedvező pillanatot: — Tivadar bátyám ... Nyomban megértette, mi a kívánságom, útbaigazított: — Ahogy innét kimégy az előszobába, mindjárt balra találsz egy ajtót, az az, mellette a következő ajtó a fürdőszobáé. Benyitottam, s ahogy szoktam, a kilincs alá nyúltam, hogy bezárjam magam mögött az ajtót. Csakhogy a zárban nem volt kulcs. Megnéztem kívülről, — ott sem volt. Rossz érzés fogott el, hisz bármely percben rámnyithatott Kövesfalviné, vagy 966
