Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)

niagaraszerűen leomló függönyök s a szokatlanul sötét parkettát borító gépi szőnyegek. A festményekről lerítt, hogy a paciensek kétes ízléssel megszűrt ajándékai, csupa sötét tónusú kép. Mindez együtt: a ház ura, a bútorok, a függönyök, a bordóra mázolt falak, a szőnyegek, a festmények egyetlen nyomasztó egységbe olvadtak össze.

Szerencsére, mielőtt végleg elkedvetlenedtem volna, házigazdám, aki vidéki volt, a Bácskából származott ide, aperitivként pálinkával kínált. Egy hajtásra kiittam a féldecit.

— Köszönöm — mondtam, s a poharat nem tettem le.

— Még egyet? — kérdezte.

— Szívesen, Tivadar bátyám.

Különös, ezzel megnyertem a rokonszenvét.

— Egészségedre, édes fiam! — mondta komoran, mosoly nélkül, ugyanígy azt is mondhatta volna, hogy pusztuljak a szeme elől, de barátkozás volt a szándéka.

Miután a snapsszal érzéstelenített, elérkezettnek látta az időt, hogy komoly dolgokra terelje a társalgást. Látszott, hogy gyakorlott előadó, folyamatosan, szabatosan, s amennyire ilyesmire egyáltalán képes volt, élvezettel beszélt. Ügy tettem, mintha minden idegemmel figyelnék, ö pedig méltósággal nyargalt kedvenc vesszőparipáján.

— Az erkölcsi világrend rövidre fogva nem mást jelent, mint hogy történhet bármi a nagyvilágon, vagy a mi szűkebb körünkben, ami megbontja az erkölcsi világrendet, a zökkenő csak múló állapot, mert az erkölcsi világrend, mint egy tökéletes gépezet, mindig, mindenhol helyreáll.

— Én megbékéltem a világgal, édes fiam, — folytatta — ez pedig egyet jelent azzal, hogy megbékéltem önmagámmal. De ez a megbékélés, vagyis a beilleszkedés az erkölcsi világrendbe, valójában az Orral való találkozás, amely az Űr eleve elrendelésének útján valósul meg, szenvedések árán. Mert szenvedés nélkül nincsen lelki béke, lelki béke nélkül nincsen találkozás az Orral. Az Űr pedig addig hajszolja, veri, pofozza az embert, mígnem megtér kebelébe.

Nem tudok számot adni az okáról, én a vallási őrületet ártalmatlan eltévelyedésének tartottam. Kövesfalvi Tivadar erőltetett nyugalma, ahogyan kifejezte magát „lelki megbékélése” arra serkentett, hogy őt is az ájtatoskodó vénasszonyok osztályába soroljam, Eszti néni és Teréz néni mellé, akiken gyermekkorunkban sokat tréfálkoztunk. Elmélete, amelynek értelmében Isten különféle csapásokkal téríti az üdvösség útjára a halandókat, csak megerősített ebben a jóhiszemű meggyőződésemben.

Nem gyanítottam, hogy a kenetes, keresztyéni szeretettől csöpögő szavak, vagyis az elmélet mögött, mi a gyakorlat. Pedig Adrienn a Balatonon elbeszélte, hogy az apja egy este, hogy későn jött haza, elkapta az előszobában, s úgy megpofozta, hogy „azt hitte, leszakad a feje”. Huszonkét éves volt ekkor.

Hogy miért nem feszegettem ezt a nagyonis rendhagyó jelenséget?

Megpróbáltam, de Adrienn valósággal irtózott, hogy bármely történetet, élete bármely eseményét elejétől végig elmondja. Ami a tényeket illeti, kínos pontosságra törekedett, a szempontjai viszont változtak, mindig más és más nézetből ítélt, s ehhez képest mellőzött egyes részleteket, s idézett föl másokat. Ha megszorítottam — kitért, további fölvilágosítások helyett más tárgyra terelte a szót, aztán ismét másra, csakhamar a rejtélyek olyan dzsungele vett körül, amelyben a kapuzárás utáni pofozás ténye úgyszólván láthatatlanná vált. Ráadásul szenvedélyemnek ebben a szakaszában én azokra a tényekre koncentráltam, amelyekről úgy hittem, hogy kettőnk jövőjére tartoznak. Nem is álmodtam, hogy az a pofozás mennyire az én ügyem.

Az egyébként tökéletesen egyoldalú beszélgetést újabb személy érkezése zavarta meg: — Kövesfalviné tűnt föl egy másodpercre a küszöbön. Aztán valamilyen nehezen felfogható meggondolásból mégiscsak belépett a szobába, üres tekintetét rám emelte.

Ekkor már álltam.

— A feleségem — közölte Kövesfalvi, komoran.

Ráhajoltam az asszony petyhüdten nyújtott, tésztaszerűen porhanyó kezére, amelyet szabálytalan pigment-foltok tarkáztak. Émelygés fogott el, tehát csak imitáltam a kézcsókot.

Az asszony helyet foglalt a férje mellett üresen álló karosszékben. Kövesfalvi

964