Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)

Mint a láva tört elő belőle az indulat:

— örült, igenis őrült, de én nem ismerhetem el róla. Ezért hallgattam eddig. A lánya vagyok, vele élek, hogy nézne ki, ha tudomásul venném az őrültségét? Ezzel elismerném, hogy én is őrült vagyok.

— Semmi logika nincs a beszédedben.

— Törődöm is én a logikával! Mit számít a logika! Attól még mindenki őrült lehet, az őrülteknek is megvan a maguk logikája. Ki látott logikátlan őrültet? A logika maga a téboly, az élet maga téboly.

Mélyet lélegzett, egy másodperccel később elborult arccal ismételte meg előbbi figyelmeztetését, nehogy egy óra előtt csöngessek be hozzájuk.

Sohasem tudtam meg, miért volt ez annyira fontos. Mindegy, megígértem.

Még mielőtt látogatásomra sor került volna, váratlan esemény történt. Sorsszerűnek is mondhatnám. Társaságba hívtak, ahova Adrienn apja is hivatalos volt. Az utolsó percben mondott le, sürgősen meg kellett műtenie egyik paciensét. Kövesfalvi ugyanis sebész volt. A társaság minden tagja ismerte, némelyek személyesen, mások mint én, hallomásból. Mikor a háziasszony bejelentette, hogy a „professzor úr ’, sajnos nem jöhet, bekövetkezett, ami hasonló alkalmakkor törvényszerűen bekövetkezik. Mindenki rajta csámcsogott. Kommentárokra egy tűzeset adott alkalmat, az irodahelyiségben, ami nemrég kigyulladt. Kövesfalvin kívül a meghívottak közül nehányan jelen voltak.

Ádáz vita robbant ki közöttük, a vitázók két csoportra oszlottak, a hívek vadul védelmezték, mások lekicsinylőleg nyilatkoztak róla. Kénytelen voltam megállapítani, hogy aki ilyen szenvedélyeket kelt, az valamilyen szempontból nem mindennapi ember. Adrienn, aki egyébként imádta — a maga módján — középszerű sebésznek minősítette. Tény, hogy mint mondani szokták, nem „jegyezték”.

A vitából kiderült, hogy a tűz elfojtása Kövesfalvi érdeme. Mivel, mint ahogy egyik híve kijelentette:

— Az általános pánikban egyedül ő őrizte meg a hidegvérét. Ha nem úgy viselkedik, mint ahogyan viselkedett, az egész szárny leégett volna.

Ezt a megállapítást tébolyult hangzavar kísérte, amiből egv idősebb úr fülsértő falcettója szakadt ki:

— Szerintem természetellenesen viselkedett!

A többség ezen a véleményen volt:

— Ügy tett, mintha mi valamennyien eléghetnénk, ő az egyedüli, akin nem fog a tűz.

— Mintha azbesztruha védné a testét.

— Voltaképpen mit csinált? — fordultam a mellettem ülő komoly úrhoz, aki a hívek táborába tartozott.

— Kérlek szépen, utat tört magának a tömegben, leakasztotta a tűzoltó készüléket és lokalizálta a tüzet.

— Egyedül ő? — vetettem közbe.

— Dehogyis egyedül. Akkor már mi is ott voltunk. De mindenkit félrelökött. Mint a barmokat, úgy lökdösött bennünket. A készüléket az én kezemből szakította ki. A szó szoros értelmében megakadályozott a mentésben.

— Úgy járt, mint Krisztus a vizeken . . .

— Akármit mondtok, aki ilyen veszélyes helyzetben megőrzi a tettrekészségét, tiszteletet érdemel.

Ismét az eunuk falcettója sivított föl:

— Akkor is, ha agyalágyult cikkeket publikált a Világnézeti Szemlében?

Ez szíven ütött. Hisz én is a Világnézeti Szemle munkatársai közé tartoztam.

Odahaza előkotortam a Szemle egyik számát, amibe Kövesfalvi is írt Hadd idézzem a „tanulmány” két bekezdését, élje át az olvasó is, amit én átéltem:

„A bevezetőben részletesen elemzett irodalmi adatok és az elvégzett kísérletek egyértelműen azt látszanak bizonyítani, hogy a felnőtt, átlagosan 70 kg súlyú ember mintegy 5,5 liter perctérfogat (keringő vérmennyisége) nem egyenletesen oszlik el ,az érpálya különböző szakaszain. Külső környezeti hatások (hőmérséklet, gravitáció), táplálékfelvétel, fizikai munkavégzés, emocionális stressz stb. következtében a cortico9(52