Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Oltyán Béla: Déry Tibor alkotáslélektana (tanulmány)

anyaggá válik. Megélt, tapasztalati valóságát a művész értelmező, mérlegelő tudata igyekszik megszabadítani az esetlegestől, s a belső mozgás szempontjából is általános érvényűvé kristályosítani: .......akármilyen magas volna is a Tamáshegy — olvashatj

uk Déry e felismerését — ... Szükségem van az emberi hangok sűrű szövésű szőnyegére, hogy rajta olykor magam fölé repülhessek, elhagyni unt fájdalmaimat, kis szégyeneimet, testi-lelki gyarlóságomat... öregségébe bezárkózva, az ember ostobán a világmindenség középpontjának képzeli magát... ezt időnként helyreigazítani múlhatatlan feladat, lelki egészségvédelem, végső soron tisztesség dolga”. S ami még „egyéni kedvtelésnek” látszik is: „a mű emeli esetlegesből s egyediből törvényerőre”. (Ű. n. h. 383.; B. II. 384. Kiemelés: O. B.)

Más oldalról: mivel a művészet objektivitása mindig az alkotó és világ egymásra- hatásából létrejövő (s művészeti ágként, műnemenként, írónként és művenként eltérő fokozattal, árnyalattal) szubjektivizált valóság, s a „kort”, s a „mai ember önarcképét” „az egyén médiumán át” tükrözi, az alkotó-egyéniség (a szakirodalomban: műalkotás-egyéniség) jellemzői nem tüntethetők el. Sőt, igazi értéket a műnek épp a nézőpont, szemlélet és megformálás másnál nem tapasztalt sajátos vonásai adhatnak. Ezért fontos — int Déry —, hogy bár az író (szükségszerűen) „Áramlatok és ellenáramlatok örvénylésében él, és ... nem vonhatják ki magukat a világ diktátuma alól... A tisztánlátását őrizze meg!’’. Ne veszítse el mérlegelő és ítélőképességének azt a koncentrált állapotát, ahonnan s 'amellyel mégiscsak képes „befonni a világot egyénisége hálójába”, s megláthatja, elmondhatja az emberhez méltó élet feltételeit. (Ű. n. h. Üj s. 53. Kiemelés: O. B.; B. I. 161.; 376.; 365.)

Déry önértelmezése szerint pályazáró korszakának reflexív jellege nem egyszerűen érzelmi-hangulati rezonanciákból, hanem a tudiat összegező, értelmező szerepének erőteljes hangsúlyából is fakad. „Van tehát ítélet” — fogadja el Lukács rá vonatkozó véleményét, az önmagát sokszor csak kérdező írónak valló Déry —, mert „bármily alanyi módon írtam is önmagámról... az mindenképpen ítélet arról, ami rajtam kívül van és létezik”, „.. .szigorú ítélete a viliágnak. S minthogy ennek részese vagyok: ítélet önmagam felett is, természetesen”. A nagy társadalmi regényeihez viszonyított „beszűkülést” e belső gondolati „intenzitás” fokozódásával (látja ellensúlyozva: „Figyelek, szembogaramat beszűkítve, hogy pontosabban lássak, s hogy aztán pontosabban megfogalmazhassam, amit leírok. Perspektívám persze szintén leszűkült. így is mondhatnánk: extenzívből intenzívebbé vált ... hogy tőlem telhetőleg lelkiismeretesen számoljak be magamról, azaz a világ halálomig rám eső részéről.” Ily összefüggésben a világ kérdőjelei által ébresztett kétely és bizonytalanságérzés is termékenyítő forrássá válik: „... minden műalkotás legyőzött s feloldott bizonytalanságok összege, s nyilván annál jobban sikerült, minél mélyebbről eredtek 'bizonytalanságaink”. Magatartásának legjellemzőbb ismérvét, a szkepszisben rejtezkedő ösztönző indulat, a jóra törő „szenvedélyes értelem” (változó éveiben is változatlan) lényegét, talán egy korábbi megfogalmazása jeleníti meg legszemléletesebben. Az író: „oly kíméletlenül bízik az emberben, hogy túl éberré, gyanakvóvá ... válik. Született ellenzék. Arra az emberre hasonlít, aki messziről nézve mintha egy vasbottal haragosan verné a földet, s csak ha közelebbről vesszük szemügyre, látjuk, hogy kapálja. (B. II. 709—710.; 466.; B. I. 365.)

Déry a valóság, író és mű kapcsolatának eme általános jellemzése mellett, az alkotófolyamat küzdelmeiről, örömeiről, gyötrelmeiről, ars poétikájáról közelebbi ismérveket, észrevételeket is közöl. Az egyén — mondja —, a 'gazdasági és társadalmi összeütközések sodrában nem tudja jóra hajló lehetőségeit realizálni, sőt e mechanizmus sorvasztó visszahatását szenvedni. Párfogalmai: — „Tény és fikció”, „adott és lehető”, „valóság és remény”, „élet és álom”, „realitás és eszményítés” — így valamilyen formában etikai értékrendszerűvé válva, a világ (véleménye szerinti) humanitást kiszikkasztó szerkezete, s a potenciálisan meglévő, de kellőképp nem érvényesülő emberiesség „besugárzása” jogosultságának aránykérdéseit feszegetik. Mit és menynyit adjon az író a tapasztalt negatívumokból s mennyit az óhajtott, „előhívandó” hu950