Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Oltyán Béla: Déry Tibor alkotáslélektana (tanulmány)
OLTYÁN BÉLA Déry Tibor alkotáslélektana Déry életútját tekintve: 1945-ig az itthon nyugtot nem lelő, Európa városaiban bolyongó életforma; 1945 után a társadalmi és a kulturális életbe való bekapcsolódás; a 60-as évektől pedig a zöld lobog ás ú kertjében meditáló Déry-arc tűnik 'legjellegzetesebbnek. De e „filozófusi” magatartás sem elzárkózás. „Hiába élek a kertemben — írja Déry, Voltaire ’műveljük kertjeinket’-mondásából (kiindulva és saját eltérő álláspontjára utalva —, nem maradhatok magamban. De italán nem is akarok”. „Nem lehet csak cellában írni” ..........az író számára a legszerencsésebb a magányoss ág és a világban való jelenlét váltakozó cseréje”. (A napok hordaléka Bp., 1972. 400.; Botladozás II. Bp., 1978. 651.). E befelé és kifelé egyaránt figyelő, szemlélődően aktív helyzet írói valóságbázisa sok ponton eltér a korábbitól. Déry fiatalkori esztétikájában a fantázia, a látomás, a külső objektivitás „ellenzékeként”, később: tükrözésének eszközeként jelenik meg; most: valóságfagaima szerves részévé válik. A mimézis elvének a teremtő gesztus irányába megnyilvánuló rugalmassága nagyobb (teret enged az írói feltételezés, eszme, hangulati állapot, a remény vagy a szorongás kérdésfeltevéseire szerveződő nyelvi-képi formáknak. E „lírizálódásról” Déry több helyt is szól: „Prózaíró, minduntalan azon kapom magam rajta, hogy ... — mintha alanyi költő volnék — magamról írok”. „Az események rajtad folynak át, s mire tollhegyre érnék, már a ite nedveid szivárognak a papírra ... Akárhová nyúlsz ... magadat tapintod ki...” (Újabb napok hordaléka Bp., 1975. 168—169.: Újabb napok hordaléka Új sorozat Bp., 1978. 150. — A műcímek ismételt jelzése rövidítve —.) A szubjektivebb tónus okai közül Déry a kiábrándulások, csalódások utáni kedélyállapotot, s az öregkor rezignációra, reflexióra való hajlandóságát emeli 'ki. Ezzel magyarázza az ironikushoz, a groteszkhez való vonzódását is. A nagylélegzetű eseménytörténetre épülő hagyományos epika — veti fel Lukács koncepciójához hasonlóan — a bizalom és remény állapotával függ össze. „Elképzelhető-e — fogalmaz kérdés formájában —, hogy egy lelki válság közvetlen következményeként nem az író hanem egy irodalmi műfaj roggyan meg? Vagyis, hogy a hagyományos epikának szüksége van azokra a hit és remény támasztotta önkéntes korlátokra, amelyekről a szkepszis bátran lemondhat?”. „Nincs kedvem történetet írni. A sztori untatna... már jóideje érzem ezt az egyre fokozódó kedvetlenséget... A föld a bizonytalanság fanyar levében forog. A történetnek pedig az a veszélye, hogy bizonyítani látszik valamit, amit az író nem is 'akar bizonyítani”. „Mondják — utal a személyes érzelmi motivációra — az ember... a nagy külső összképből azt veszi észre és szűri ki, amivel szíve s elméje legmélyén foglalkozik. Fiatal a fiatalsággal, vén a vénséggel. Rosszkedv a rosszal.” (A n. h. 145—146.; U. n. h. 372.) Ugyanakkor jól tudja, s nem egyszer hangoztatja, hogy a mese, a .történet az epika alapvető éltető s formateremtő összetevője (A. n. h. 142—143.), s pályazáró korszakában sem mond le valamiféle „nagylélegzetűségről”, akkor sem, ha e nagyívűség objektivitás-karaktere eltér a korábbi társadalmi nagyregények jellegétől, s a „hit és remény” fogalompárja helyett a „kétely és remény” ellentótegysége alapoz. A kedélyállapot és ítélet ugyanis nemcsak a nagybetűs egyéni Sors és Alkat, hanem a világ tágabb körű összefüggései által is meghatározott. A szubjektumon „átszűrt” valóságrész jó műben mindig a világegészhez „visszaigazított”, objektivizált 949
