Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Karátson Endre: Akivel nem beszélünk - Camus Idegenje barokk olvasatban (tanulmány)

ról nem vesz tudomást. Vagyis olyan kapcsolatban áll Meursault-val, amilyen kapcsolatot Meursault tart fenn a világgal: áttételesen tükörképe neki. Halálával az tűnik el, aki nem kommunikál. Csakhogy éppen a nem kommunikáló Meursault élt boldogan, olyan összhangban a természettel, mint az arab: egyúttal hát, tükörképét ösz- szetörve önmagát űzi ki a festi Paradicsomból, ezért kerül a szabad test számára idegen lelkiismeret világába, a börtönbe. Másrészt a gyilkossággal vége szakad a nemi életnek, a Marie-ban újraéledő anya birtoklásának. Nemsokára az ügyész apa- gyilkosságigal hozza kapcsolatba a bűntényt. Valójában arról is van szó, csak ezt azzal kell árnyalni, hogy a mitikus nap hatása alatt — mely az apai törvény képviselője — az arabban Meursault önmagában öl meg egy irányzatot, mégpedig azt, amely az apai kiváltság bitorlására tör, szóval ami az apa számára idegen. De ami paradox módon mégis az apától jön: elvégre az apa neveli fiát erősnek, hódítónak. Balekként'a képtelenségért a fiú fizet, s a gyilkost már a nevében rejlő szójáték is erre predestinálja: meurt sót — ostobán hal mag. Ezzel a jelképes halállal kerül a bírósági gépezet karmába, mely az apa bűntudatot ébresztő és szublimációt 'követelő hangját hallatja.

Meursault azonban ezt hallja ugyan, de meg nem hallgatja. (Érdemes megjegyezni, hogy a gyilkossági jelenetben a homokon pihenő arab teste a napon van, feje pedig egy szikla (a sziszifuszi szikla) árnyékában. Meursault csak testébe lő, a konok, természetimádó fej sértetlen marad, és tovább él.) ÍLelkiismeret és tudat- továbbra sem azonosul, a dosztojevszkij.i bűn és bűnhődés sémát kívülálló személyek testesítik meg, a test embere helyére nem férkőzhet a lélek embere. Meursault megtépázza a lelkiatyát, ant ik r is ztusként vállalja a halált. Csakhogy a halál időpontja nincs még kitűzve, csupán a gondolata van jelen. A hátralevő időben Meursault képzeletben azonosul özvegy anyjával, aki élete végén az aggápoldában „vőlegényt” választott magának, és „játszott azzal, hogy újrakezd mindent”.18 ö is újra akar élni mindent. S ez a regény szubtilis, sziszifuszi pillanata, mikor is semminek sem szakad vége. Sziszifuszi Camus egyfajta prousti alkotónak állítatta be, aki hegyről lejövet életére visszanézve a sorsát képező összefüggéstelen cselekedeteit az emlékezet erejével egységbe forrasztja. Meursault is visszatért az életbe, ezúttal alkotóként, bár megmarad szereplőnek is. önéletrajzát újra éli-olvassa a regényíró egységesítő tekintetével; benne marad a szöveg térségében: mint a barokk alkotó, egylényegű alkotásával. Ezért nem lehet az Idegent bezárni sem az önéletrajz, sem a regény kategóriájába: egyidejűleg halad mindkét irányba, attól függően, hogy először vagy másodszor olvassuk, választásra nem ad lehetőséget.

Minden megszüld itt a maga ellentétét. A metafizikai megoldást elutasító s az öntudat csúcsát képviselő nagyszónoklat az utolsó fejezetben természetesen hozza létre a legelső fejezetben a merőben testi-érzéki nyelvezetet, a metafizika nélkülit. Ha franciául írva Sisyphe-et tükörnek fordítom, ott a physis szót olvasom. Az abszurditással intellektuálisan szembenéző Meursault után jön a neandenthalian szellemtelen, transzcendenciától idegen Meursault, s amaz biztosítja igazán emennek hitelét. „Mit számít, hogy Marie ma már egy új Meursault-nak nyújtja az ajkát?”19 Mikor a hős a papnak felveti a kérdést, ez csak látszatra retorikus, valójáhan jelzi, hogy a történet újrakezdődik, nem csak ahogyan Sartre mondja, „a szavak előtti világban”, hanem egyúttal a szavak utáni világban is. Hogy pedig Marie-ban újra megtestesülhessen a vérfertőzően vonzó anyakép, ahhoz az agg anyát el kell temetni. Anyját a fia nem siratja meg, hiszen gondolatban azonosult vele, s éppen ez a gondolat hordozta magában az öregasszony életadó megszűnésének szükségességét. Meursault tovább görgeti szikláját, a két tényleges halál, a két identitás-pólus között a regény szüntelenül újrakezdődik, ha úgy .tetszik, a mennyiségi morál értelmében, melyet Camus az abszurd alkotás egyik alapvető követelményeként emlegetett.

Meursault örök visszatértében figyelhető meg az abszurd alkotás mivolta: nem más ez, mint az alkotó boldogság és a hős boldogtalansága, amihez csupán annyit •kell hozzátenni, hogy a hős itt azonos az alkotóval. Ezért látom az Idegen legmé946