Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Karátson Endre: Akivel nem beszélünk - Camus Idegenje barokk olvasatban (tanulmány)
lyebb értelmét, ún. ’eszmei mondanivalóját’ a történet ellentmondásos, önmagába visszakanyarodó sodrásában. Az pedig nyilvánvaló ezek után, hogy az abszurd alkotás írói eszközeit a barokk látásmódtól kölcsönzi, ahogyan az abszurditás ábrázolása a tudattalan kelléktárából vételez. A kettő szorosan összefügg. Maga a cím is eképpen kétértelmű: nem csupán a szereplőre vonatkozik, hanem magára a regényre, melyet klasszikus valóságábrázoláshoz szokott első olvasói idegennek éreztek, idegenként olvastak. Azóta tudjuk, az ún. új regény és származékai tovább fokozták az idegenséget, de egyúttal azt is érdemes tudomásul venni, hogy ennek az irányzatnak a fiatal korában még zseniális Camus könyve (hatékony elődje volt. És nem csupán nyelvi behaviorizmusával. Gondoljunk arra, hogy Meursault a maga történetével voltaképpen nem azt mondja el, hogyan vett részt a történetben, hiszen a történeten meglehetősen kívül áll. Sokkal inkább azt mondja el, hogy lett belőle olyan író, aki a történetet így mondja el, ilyen kívülállóan. Személyében az ©lbeszélőmód önnön születését mondja el, önnön eredetét firtatja, mint az Oidiposzhoz annyira hasonlatos új regény, melynek közismerten s hovatovább az unalomig a nyomozás lett egyik fő témája. Ezt azonban csupán a francia irodalom alakulásának utólagos ismeretében mondhatom. Camus maga akaratlanul lett előfutára az új regénynek. Tagadta ugyan a transzcendens világnézetet, de az írást nem tartotta kizárólagosan nyelvi cselekedetnek; s bár a boldogság zálogát az ösztönösségben látta, számot vetett a lelkiismeret hatalmával. S míg utódai a jelölt nélküli, pusztán a jelben megnyilvánuló emberre szavaznak szándékos csonkítással, az ő regénye ellenkezőleg: az emberi teljesség igénye felől tájékozódik a vágy ellentmondásainak birodalmában. Meursault a látszatot akarja, csak a vágyat a metafizikai szublimáció nőikül, Camus viszont a látszat mögé hatolva azt kutatja, hogyan ménheti fel az irodalom a teljesség esélyeit. A kérdés ábrázolási nehézségként jelentkezik a felszín, a mélység s a magasság hármas tagolásában. S amikor az összetevő elemek külön-külön megtestesülnek, kiderül, hogy kapcsolásuk a tudat síkján nem lehetséges, mivel a mélység, a ráció logikáját kijátszva, egyúttal magasság is. A pontos térképezés kommunikációs problémát világít meg. Akihez nem beszélünk, akivel nem tudunk vagy nem akarunk beszélni, az lehetne éppen teljességünk szavatolója. Meursault Ilyenformán negatív példa — Camus nem győzte hangsúlyozni —, nem alkalmas társadalmi létre. Ám az „anti- hőssel” folytatott süket dialógusában a társadalom is vicsorgó, elidegenítő erőiként jelentkezik. Torzképe csak akkor módosulhatna, ha az ember elfojtásra ítélt, természetes vágyainak igazságát az érthetőség szintjére emelné, ha elfogadná a vele való párbeszédet. Klasszikus szempontból az abszurd téma vívódás a metafizika lehetetlenségével; barokk olvasattal fogható fel azonban, hogy Az Idegen századunk egyik legmélyebben elgondolkoztató politikai regénye: maradéktalanul önismerethez köti a kiegyensúlyozott társadalmi lét feltételeit. JEGYZETEK 1. Brian T. Fitch, L’Etranger d'Albert Camus, un texte, ses lecteurs, leurs lectures, étude méthodologique Paris, 1972, Larousse Université. 2. V. ö. La mórt dans fame (1937) c. úti- karcolatát. Albert Camus, Essais, Paris, 1965, GalUmard, Pléiade, 31—39. 1. 3. Le mythe de Sisyphe, Albert Camus, i. m., 104. 1. 4. U. o.', 120. 1. 5. Gyergyal Albert remekbe készült fordításának kiadói „tanácsra” adta a Közönt/ elmet. A továbbiakban az Európa Könyvkiadó gyűjteményes kötetének szövegét Idézem: Albert Camus, Regények, elbeszélések, Bp., 1979. 6. L’espoir et l’absurde dans Voeuvre de Franz Kafka, Albert Camus, Essais, 201. 1. 7. Jean-Paul Sartre, Explication de „L’Etranger” (1943), Situations I, Paris, 1947, Callimard, 92—112. 1. 8. Arminda A. de Pichon-Riviére et Willy Baranger, „Répression du deuil et intensification des mécanismes et des angoisses schizo-parano’ides”, Revue Frangaise de Psychoanalyse, mai—juln 1959, 413. 1. 947
