Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Karátson Endre: Akivel nem beszélünk - Camus Idegenje barokk olvasatban (tanulmány)
az általánosabb állítást, hogy, legalább is ami a regényírást illeti, az abszurd ábrázolásnak a mintája csupán látszatra a külvilág, valójában ezt a mintát az emberi lélek bevallhatatlan mélysége szolgálja, az a bennünk élő valaki, akivel nem beszélünk. Csakhogy Meursaulit neanderthali ítélőképességével korántsem merül ki a regény jelentése. Érdemes még figyelembe venni, hogy még miént ábrázolja Camus a belső bíróságot külső, valóságos bíróságnak. Nyilvánvaló, hogy az egyéni bűntudat és az intézményesített társadalmi erkölcs szoros összefüggését mutatja be a törvény- széki komédiában. „(...) a szív üressége — mondja az ügyész — azon a fáikon, amelyen ennél az embernél találhatjuk, valóságos örvény lesz, ebbe a társadalom is belebukhat”. Csakugyan tény és való, hogy a vérfeirtőzéses drámák elterjedésével a nagyjából világszerte unalmon levő családi társadalom alaposan megrendülne. Különösen érdekes azonban az, hogy Camus a hagyományosan az egyéni apának tulajdonított tilalmat társadalmi tilalomnak állítja be, amit például a hasonló bírósági témákba csavaródzó Kafka nem tesz meg Ilyen keményen. így lesz az öntudatlan apa-anyaszomorító Meursault-ból értelmiségi hős, miikor a 'börtönpap személyében a szentesített erkölcsi rend szublimálásra biztatja. Felfogva, hogy milyen ideológiai tét forog kockán, a halálra ítélt elküldi a fenébe ezt a figurát — a belső kísértést egyúttal —, mely arra akarja rávenni, hogy metafizikában keressen egóriutat. Dörgedelmes tiltakozása nemcsak a szublimációt utasítja el, hanem a szublimációt megkövetelő társadalmi elnyomást. „Az emberi igazság «szerinte annyi, mint semmi, s csak az Isten igazsága számít. Amire azt válaszoltam, hogy az első nevében ítéltek el.”15 Meglepő ezek után, hogy az Idegent nem szokták az antipszichiátriai mozgalom korai szentírásai között számon tartani. Hiszen Camus nem csak az abszurditás írója volt, hanem egyidőben ellenálló is. Ehelyett azonban Meursault lendületes szónoklatát, melyben fél-életét végre teljes értékűvé avatja, inkább a regény gyengéjeként könyvelik el általában. Persze bajos is másképpen vélekedni, ha a regényt klasszikus alkotásként olvassuk, és azt gondoljuk, hogy az elbeszélés a szöveg utolsó oldalán véget ért. (2) Ha viszont figyelembe vesszük, hogy a regény valamennyi mozzanata ellentmondásos, hogy a törés egyúttal kötés, kapcsolatteremtés, akkor jogos a barokk olvasat is. „Alkotni annyi, mint kétszer élni”, írja Camus az abszurd alkotásról, az abszurd hős egyik jellemző tevékenységéről, és Sziszifusz „kimondhatatlan megkínzatása” abból áll szerinte, hogy itt „az erőfeszítés célja az, ne legyen semmi befejezve”. Márpedig hasonlatosan elméleti síkra kifuttatott másához, Sziszifuszihoz, Meursault maga is alkotó, író, aki elmúlt, éppen zajló és eljövendő életét fogalmazza, miközben halálát várja. Mivel pedig a halál órája ténylegesen még nem ütött, meglepő volna, ha nem próbálna meg újra élni, elvégre a regény utolsó oldalain abszurd hős ő, mint Sziszifusz, aki sosem állapodik meg a tetőn, mindig újra kezdi a oipe- kedést. Ilyenformán fel lehet tételezni, hogy a regény szerkezete sem lineáris, hanem körkörös. Megpróbálom ezt a regény által szóba hozott három halállal szemléltetni. Kezdem az arabbal, ugyanis az ő megölésével bekövetkező törés nyilvánvalóan átmenet is: Meursault-t ezért tartóztatják le, és állítják bíróság elé. Az arabon át vezet az út az anya bekövetkezett és a fiú jövőbeli halálához. Ebből a regónyökonó- miai szempontból az arab persze akadályt is képzett az úton. Azt érdemes vizsgálni, hogy milyet, s akkor valószínűleg választ ‘kapunk arra a kérdésre is, hogy miért kall ennek az arabnak meghalnia. (A regény ugyanis semmiféle erkölcsi jelentőséget nem tulajdonít az esetnek, s ezért magyarázói nemigen tudnak mit kezdeni vele.) Két egymást kiegészítő magyarázat-lehetőséget javaslok. (Egyrészt ez a névtelen szereplő olyan, mint Bobinzon Krausz: nem beszél. Csak testével és tekintetével van jelen, a fehér emberekre úgy néz, mintha „kövek vagy kiszáradt fák lennének”,17 tudatuk945
