Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Karátson Endre: Akivel nem beszélünk - Camus Idegenje barokk olvasatban (tanulmány)

a gyilkosságért, amely majd holnap kerül tárgyalásra. Ezért hát e szerint is kell büntetni.’-13

Félrebeszél-e az ügyész? Inkább kicsit ügyetlenül tálalja az álom-logikát, de a megfeleléseket könnyű megkeresni. Az anyát erkölcsileg megölő, vagyis hozzá vér- fertőző birtoklási vággyal közelítő fiúgyermekben agresszív ösztön ébred az akadály, az apa ellen, akinek ellenkezése fia szemében rossz és érthetetlen. Az apa viszont jogának erejével (vagy erejét jogerőre emelve, mert e téren a regény szerencsésen nem egyértelmű) bűnösnek nyilvánítja: megtorolja az ösztönt, és igyekszik a szublimáció felé terelni: ez esetben a vétket a jó atya megbocsájtja. A kihallgatás során a vizsgálóbíró a megfeszített Krisztussal akarja Meursault-t töredelemre bírni, a halálos ítélet után meg jön a plébános, és szorgalmazza a bűnbánó megtérést: így három szereplő játssza a Janus arcú apafigura szerepét.

Ez a kritika által színpadiasnak bélyegzett bíróság nem ítész egyebet, mint bemutatja Meursault-nak azt, ami az ő lényének sötétkamrájában játszódik, vagy legalábbis aminek ott le kellene játszódnia. Csakhogy a maga életteréhez szokott Meur- sault nem jön rá, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy a családi tabuk színdarabját látja, s hogy a szöveget, amelyet hall, a bűntudat logikája sugallja, ö ugyanis egy- dimenziójú ember, a rejtett dimenziót úgy elfolytotta, hogy azzal érintkeznie már nem lehet. Számára az másutt van, s ahol van, az a hely neki idegen. Elbeszélőként így is állítja be a dolgokat, csak Camus figyelmeztet műhelynaplójában: „A könyv értelmét (az Idegenét) a két rész párhuzamosságában kell keresni”.14 Vagyis bár a regényt úgy olvassuk, hogy a cselekmény halad előre egyik helyről a másikra, a szabad világból a börtönbe, a két rész cselekménye voltaképpen párhuzamosan játszódik, ugyanabban a térben, mely kettős és ellentmondásos. Csakhogy ennek a térnek a mivolta nem nyilvánvaló, s a főszereplő sem látja be, hogy a bíróságon Meursault pereli Meursault-t.

Mivel irodalmi alkotást vizsgálok, a lélektani megfigyelés akkor érdekes, ha esztétikaival egészül ki. Ebből a szempontból tekintve Meursault a realizmus paradoxonját képviseli. A maga állandó belső válságában testesíti meg, mégpedig úgy, hogy szaván fogja. Látásmódjában minden anyagi valóság gyanánt jelenik meg, a belső valóság nem kevésbé, 'mint a külső. Minden a térben helyeződik el, a konkrét, fizikai szemlélet kiváltságos birodalmában. A temető, a város, az anyja lakása, ahol a szereplő lakik, a tengerpart, ahol gyilkol, a vizsgálóbíró irodája, a bíróság terme, a börtöncella, mindezek a helyek megkülönböztetés nélkül valóságos helyek. Hogy közben Meursault a külvilágból átkerül a belvilágba, a világosból a sötétbe, ahol az anyához kötődő szexualitással ellentétben már az apai tilalom, a nemzőszerv lenyisszantását követelő törvény uralkodik, ez a helyváltoztatás nem változtat a lényegen: a testi paradicsom és a lelki pokol egyaránt térbeli (csak éppen Camus kétszeresen visszájára fordítja a dantei sémát). S persze Meursault a maga realista látásmódjával nem is tud különbséget tenni, mert nem hajlandó behatolni a látható dolgok mögé. S mivel a realizmus a lelket besorolta a láthatatlan, csak elemezhető, de nem ábrázolható dolgok kategóriájába, miikor a lélek testi látványként jelentkezik, Meursault-naik az az érzése, hogy valami óriási zagyvasággal, bosszantó és nyugtalanító idegensóggel áll szemben. Érzékletes világából való száműzetése esztétikai száműzetéssel párosult, a két száműzetés egybemosódik. S itt most már megfogalmazható, hogy miképpen ábrázolódik az abszurditás. A probléma művészi, nem filozófiai. Camus az ellentétek egységével dolgozik: testre és lélekre bontja hősét, s ennek a két, egymással, ellentétes igényű résznek egyaránt anyagi, testi jelenlétet biztosít. Ezzel aztán a regényhős azonosságát, lélektani egységét, autonómiáját hangoztató realizmus értelmét veszti, de azért meghasonlottságában sem tud lemondani eredeti követeléséről, a valóság teljes leírásáról. Ez a folyamat nyilvánul meg Meursault történetében: ennek a megkettőzött hősnek a befalazott lelke külső, valóságos színpadra vetítve jelenik meg, de ő visszautasítja a látványt, mert képtelennek tartja. S ha már ezt a gondolatmenetét így legöngyölítettem, megkookáztathatom azt

944