Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Karátson Endre: Akivel nem beszélünk - Camus Idegenje barokk olvasatban (tanulmány)
tosítást megakadályozza, s hogy ezáltal mindenki másnak a tudatát kizárva, gyártson magának egy világot, melyet természetének kénye-kedve szerint uralhat. Sikerül is ennek a testi embernek azt a látszatot kelteni, hogy vágyának természetéhez a külső természet hármon ikusan illeszkedik. Mintha azt mondaná, honos vagyok, nem idegen. S mikor a katasztrófa már csírázik, az első rész utolsó fejezetében így nyilatkozik: „Talán először gondoltam komolyan arra, hogy megnősülök”.10 Vagyis magabiztosságában törvényesíteni akarja ezt az egyértelműen érzékinek beállított viszonyt, melynek ha titkolt vetületét tekintjük, azt látjuk, hogy vérfertőző fiúként az apa tulajdonát bitorolja. Egyidejűleg megkezdődik a bitorló kiűzetése. A látszatra meghódított és otthonos természet fellázad, az arab előrántja kését, a lángoló nap kikényszeríti a gyilkosságot. Ebben a híres jelenetben a tengerparti világ antropomorfan megelevenedik, s a test mindent kizáró gondolkodásmódja átengedi a kezdeményezést a mitikus erőknek. Ez azt jelzi, hogy az emlegetett természet kettős, eltagadott ábrázata felbukkan, szétrobbantja az érzékek felszínét, s velük együtt a felhőtlen, gondolattalan boldogságot. Minden arra utal, hogy ez a természet az elhallgatott érzésvilág szövetségese: meghazudtolja Meursault eddigi beszédét, látásmódját, s következésképpen kiderül, hogy ez az itt idegenné váló ember félreismerte önnön természetét, annak rejtett törvényét. Éppen ennek bizonyítására fog vállalkozni a törvényszéki gépezet: a vizsgálóbíró irodájában uralkodó homály jelképesen továbbnyújtózfcatja a koradélutáni tengerparton születő árnyékot. Mármost ez a groteszk törvényszék a maga, legalábbis a józan ész számára hihetetlen ítéletével sok gondot okoz a kritikusoknak, jóformán mindenik elmarasztalja a regény második részét. Jellemzőként említhető René Girard,11 aki úgy' próbálja Camus-.t ellentmondásba keverni, hogy beleköt a Meursault által képviselt „ártatlan bűnös” fogalmába, és ezt szürrealistának nevezi. „Hogy Meursault mártír legyen— mondja — ahhoz igazán megtartandó cselekedetet kell elkövetni, hogy az olvasó rokonszenvét megőrizze, ártatlannak kell maradnia.” Meglepő, hogy az ártatlan bűnösségről a szürrealizmus jut eszébe, s inem a Oamus-höz oly közelálló görög tragédia, s ennek oly híres ártatlan bűnösei, mint Oresztész vagy a zsarnok Oidiposz. Szürrealizmusra legfeljebb <áz emlékeztet, hogy perét a vádlott lázálomként éli át. S addig racionálisan ezeket a jeleneteket nem is lehet megérteni, amíg nem helyezzük őket arra a színtérre, ahol az álmok játszódnak — a lélek színterére. „Barokk ez a történet. De jól érzékelteti, hogy az abszurd hatás túltengő logikára épül”,15 mondja Camus egy bolond viccről, amellyel a kafkai abszurditás koherenciáját jellemzi. (Egy bolond a fürdőkádban horgászik. Az orvos megkérdi, akad-e valami a horogra. Maga meg van őrülve, doktor úr, feleli a bolond, hiszen ez csak egy fürdőkád.). Szóval a lélek mélyén, a meursault-i lélek mélyén ülésező bíróság törvényét is túltengő logika ihleti, csakhogy ez a modem hős a vádeljárást egy olyan bolond vicceként figyeli, akivel ő nem azonos: nem hajlandó a tragikus hős szerepét vállalni, amelyre pedig ártatlan bűnösi minőségében joga lenne. A maga racionális logikájával idegenként szemléli a mélylélektani törvények logikáját. Az ügyész éppen ezek nevében akarja ráhúzni a vizes lepedőt, kimutatni a „bűnös lélek pszihológiájából” következő szándékosságot. Érvelése szerint a temetésnél tanúsított érzéketlenség és a gyilkosság között szoros az összefüggés. Aztán váratlanul egy apagyilkost említ, kinek ügyét másnap fogja a bíróság tárgyalni. Meursault egyetlen tényleges bűncselekménye helyébe becsúsztat egy másikat, melyet nem ő követett el, és ezt kapcsolatba hozza az érzéketlenséggel. Meursault ironikusan így számai be erről: „De azért — így folytatta — nem átallja kijelenteni, hogy az apagyilkosság sem kelthet benne mélyebb irtózatot, mint az én hallatlan közönyösségem. Az, aki erkölcsi gyilkosa tulajdon édesanyjának, szerinte miaga szakad el az emberi társadalomtól, csakúgy, mint az, aki meg élete nemzőjét öli meg. Az első mindenesetre előkészítője a másodiknak, s mintegy előre hirdeti, sőt igazolja annak tettét. (...) kijelentem, hogy ez az ember, aki itt ül a vádlottak padján, felelős azért 943
