Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Karátson Endre: Akivel nem beszélünk - Camus Idegenje barokk olvasatban (tanulmány)

ződik át racionális síkra”. Hát hogy itt újrakomponálásról és áthelyeződésről van szó, az nyilvánvaló, a kérdés viszont az, hogy mennyiben lehet a tudat körébe tartozó racionalitásról beszélni. Elvégre a bírósági tárgyalás során olyan vádakkal terhelik Meursault-t, amelyek a tudat, a ráció számára elvben képtelenek és elfogadhatatlanok, hasonlatosan azokhoz a dörgedelmekhez, melyeket Kafka Ítélet (Urteil) című elbeszélésében az apa vág fia fejéhez.

Ezek után, azt hiszem, nem indokolatlan a gyanú, hogy Sartre adós maradt az abszurditás-áblázolás problémájának feltárásával: érdemes hát ebbe megint belefogni. Nem elvont emberideált, hanem konkrét írói ábrázolást, mégpedig éppen Kafkáét elemezve Camus ezt írta: ,,a tragédiát hétköznapisággal, az abszurditást pedig logikummal fejezi ki”. Hogyan fest ebből a szempontból az Idegen története? Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy Meursault, ez a szerény algíri hivatalnok a maga módján elégedetten éldegél. Anyja temetése után napi munkáján kívül ideje javarészét nézelődéssel, szomszédjaival való beszélgetéssel tölti; élvezettel strandol, élvezettel közösül barátnőjével, Marie-val. Még általános érdektelensége, közönye is valamiféle magányos (Meursault nőtlen) boldogság tartozéka. Egyáltalán nem idegen ő ebben a verőfényes, nyári világban, csupán az olvasó számára az, aki, ahogyan a hagyományos regényhősöktől megszokta, elvárna tőle valami mélyebb, ún. ’emberibb’ reakciót, de erre hiába vár. Meursault ©szik, iszik, fürdik, szeretkezik, a lelkiekről egyszerűen nem vesz tudomást. Más szóval Camus a hatást azzal váltja ki, hogy főszereplője lelkivilágát, érzelmi nemlétezőnek mutatja, csonka figurát állít elénk, behaviorista alapon, olyan embert, aki a maga szűk világán túl nem vágyódik semmire, nincs transzcendenciája, vagy azért, mert képtelen rá, vagy azért, mert nem igényli. Láthatólag Meursault arra törekszik, hogy ne lehessen róla izgalmas dolgokat elmesélni, szeretne fia lenni ama boldog népeknek, melyeknék nincs történelmük.

Persze azért történetet olvasunk, csak ez, mintha valami pólyás csecsemőről vagy állatról lenne szó, a változó érzetek egymásutánját hozza. Voltaképpen nem hiányzik a pszichológia sem, ám ez kizárólagosan a test lélektana, a jelenbe ágyazott és a maga pillanatnyi érdekeit követő testé, mely fittyet hány az érzelmekre, nem tulajdonít erkölcsi jelentőséget sem a szerelemnek, sem a házasságnak, magának a gyásznak sem. A csak testével igondolkodó Meursault kapcsolatait a nőkkel a testi jólét igénye kormányozza. S mivel a nőkben is pusztán a testet látja, egyik nő kicserélhető a másikkal: szívével ő nem adózik sem Marie-nak, sem az anyjának. Pszichoanalitikusok rámutattak már arra, hogy Marie neki voltaképpen a meghalt anyát pótolja.8 Szerintem ennél tovább lehet menni, gyanítva azt, hogy metaforikusán egyazon nőről van szó. Ezért mondja például a hullákamrában, hogy ne nyissák fel anyja koporsóját: nem óhajtja azonosítani. E metamorfózist figyelembe véve fel lehet tételezni azt is, hogy Meursault vágya is azonos: vérfertőző természetű, melyet az elbeszélés úgy leplez, hogy a vágyott lényt megkettőzve két külön személyként tünteti fel. Így sikkad el az, hogy amikor a kishivartalniok Marie-val élvez, akkor lényegében anyját becsteleníti meg. Viszont így egycsapásra magától értetődővé válik anyja halálakor tanúsított érzéketlensége: minden folytatódik, az öregasszonyt felváltja a fiatal nő. Utalásosán a múlttal való kapcsolat meg is jelenik a szövegben, mikor a temetés másnapján az uszodában történteket az elbeszélő így kezdi: „Benn a vízben többek közt Marie Cardonával is találkoztam, az irodánk volt gépírónőjével, aki annak idején nagyon tetszett nekem. Azt hiszem, én is őneki. De ő akkor elment tőlünk, s így már nem volt időnk. Felsegítettem egy bójára, s közben megsimogattam a mellét.”8

Akad bőven egyéb utalás is, de legalább ugyanennyi a leplezés. Hosszasan lehetne például elemezni, hogyan látja el ezt az egymásnak ellentmondó, utaló/leplező funkciót az elbeszélés igeideje, az ún. összetett múlt (passé composé), mely a jelenben továbbélő múltat idéz ugyan, azonban a mellérendelő mondatok egymásutánjában elkülöníti, elszigeteli a cselekvéseket, feledteti kétértelműségüket, és semlegesíti az elemzőkedvet. Meursault nyelvezete teljes egészében arra való, hogy a tuda942