Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Karátson Endre: Akivel nem beszélünk - Camus Idegenje barokk olvasatban (tanulmány)

az abszurditás nincs sem az emberben (ha effajta metaforának egyáltalán lehet valami értelme), sem ia világban, hanem kettejük közös jelenlétében. Egyelőre ez kettejük között az egyetlen összekötő kapocs.”4 A klasszikus, racionalista kérdés így hangzana: no mármost melyik, elválasztó kettősség vagy összekötő kapocs? Mire a barokk felelet zavarbaejtően így hangzik: a meghasonlott dolgok, az ellentétek egységéről van szó. Másszóval az „abszurd” rokon annyiban a barokkal, hogy egyidejűleg taszít és vonz, elválaszt és összekapcsol, old és köt. Nec tecum nec sine te, idézi előszeretettel a másik abszurdista, Sámuel Beckett a ravaszkás egyházatyát.

Ha viszont a barokk szellem ilyen fontos szerepet játszott Camus abszurd élményében és bölcseleti fejtegetéseiben, bizonyára nem érdektelen regényét is megközelíteni egy barokk olvasattal: az elmondottak alapján így juthatnak a kritika által felhány forgatott ellentmondások összefüggő indokoláshoz, így egészülhet ki a klasszicizmus a maga ellentétével (a barokk szemlélet szüli az egyetlen szellemi magatartást, mely nem kizárásos, hanem bekebelezési alapon gondolkodik), s így, ebből a formai, szerkezeti elvből kiindulva férkőzhetünk közelebb az Idegen jelentéséhez feltételezve, hogy itt a szerkezet maga a jelentés, legalábbis az egyik legfontosabb jelentés hordozója. Mivel eddig erre senki sem vállalkozott, ezért érdemes újra felvetni ily módon, hogy voltaképpen mitől, hogyan és miért idegen az Idegen? (A magyar Közöny cím megközelítő, de kizár sajnos több elemzési lehetőséget, nevezetesen a térbeliségét, mely az író fogása jóvoltából része a kommunikációs problémának.)5

Egy másik talányos szerző művéről, Kafkáéról szólván, akit róla írott tanulmányának tanúsága szerint közel érzett magához, Camus azt javasolta, hogy „a drámát a látszaton, a regényt a formán át kell megközelíteni”.'1 Ezen az általa megjelölt úton haladva két problémakört szeretnék megvilágítani: 1. az abszurditás ábrázolásáét, itt főleg a főszereplő kilétét faggatva, 2. az abszurd alkotásét, tekintve, hogy Meursauilt egyszerre elbeszélő és író, s itt ennek a kettősségnek az egységére óhajtok rámutatni az elbeszélő technika csúsztatásaiban rejlő lehetőségek jelzésével.

(1)

Mindenekelőtt megemlítendő itt, hogy a kérdést a maga bavúros módján Sartre már feszegette. Meghatározása szerint, mely közismertté vált, az olvasó és a szereplők közű állított idegen, vagyis Meursault tudata átlátszó. „Csakhogy úgy van kimódolva — teszi hozzá Sartre —, hogy átengedje magán a dolgokat, és ne engedje át jelentésüket”.7 Szerinte, s ebben vele Camus is egyetértett, ez az írói módszer az amerikai behaviorista regénynek, nevezetesen Hemingway-ének egyenes származéka. Bökkenő inkább az, hogy ő sem tud mit kezdeni a szereplőből a regény utolsó oldalain kitörő intelligencia-mutatvánnyal, mely tisztázza, hogy az emberi élet különféle erkölcsi választásai azért képtelenek, mert a halál előtt mindenki egyenlő. Mivel a Sziszifusz mítosza ban bölcselkedő Camus szerint az abszurditás csak akkor létezik, ha az ember az abszurditás tudatában akar élni s cselekedni, Sartre arra következtet, hogy a regény javarészében neanderthalian [kifejezés tőlem] érző és gondolkodó Meursault ha egyáltalában abszurd hős, akkor az abszurdnak legfeljebb Sancho Pan- sája és nem Don Quijotéja. „Csak él, és valós jelenlétén kívül semmi más nem .teszi indokolttá”. Látható ebből, hogy Sartre csak akkor tudná tisztázni a hős kilétét, ha ez szőröstül-bőröstül megfelelne a Sziszifusz mítoszában megfogalmazott abszurd ember mintájának. Az nem jut eszébe, hogy Camus előbb írta meg az Idegent s csupán utána az abszurd ember elméletét, s hogy az elmélet feltehetően az írói fan- tazma feldolgozása nyomán kristályosodott ki, nem pedig fordítva. Ebből a „csak él"- ből következik Sartre másik értetlensége, amely már félremagyarázással ér fel. Fanyalogva nézegeti ugyanis a regény második részét, azt, ahol Meursault-t börtönben, bíróság előtt látjuk. Szerinte ezekben az eseményekben az első rész „átélt valóságának hétköznapi és formátlan áradása” „komponálódik épületesen újjá” és „helye941