Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Karátson Endre: Akivel nem beszélünk - Camus Idegenje barokk olvasatban (tanulmány)
KARÁTSON ENDRE Akivel nem beszélünk CAMUS IDEGENJE BAROKK OLVASATBAN Amióta 1942-ben, a franciaországi német megszállás (kellős közepén megjelent az 1940- ben, vagyis a háborúnak csupán a kezdetén, a német megszállás előtt írt regény (eredeti címén L’Etranger), majd 1953-ban az 1941-ben befejezett Sziszifusz mítosza c. erkölcsfilozófiái esszé az abszurditás érzésfogalmának elemzésével és meghatározásával, a szerzőből és műveiből mítosz lett. Megszámlálhatatlanul sok tanulmányt írtak csupán az Idegenről világ- s nem világnyelveken, sőt 1972-ben egy torontói professzor, Brian T. Fitch megírta az addigi legértelmesebb kommentárok kommentárját is.1 Megírta, mégpedig módszertani szempontból osztályozva az elemzéseket, ami többé-kevésbé zavarba ejtő, hiszen tudatos választása miatt minden módszer egyéb módszerek kizárása is, másszóval csonkítás, a tárgynak egyoldalú megközelítése egyéb szempontok elsikkasztásával. Érezvén maga is a veszélyt, elhárítani úgy próbálta, hogy egymás mellé sorolva a módszereket, a végén összegezte őket, mintha az egészről kielégítő képet lehetne nyerni a részletek aprólékos summázáséval. Ilyen szilárd azonosságokra épülő racionális eljárás következtében terjedt el az a számomra tarthatatlan — mert egyszerűsítő — vélemény, melyet általában oszt az irodalomtörténet is, hogy Camus, bár témája az abszurditás, voltaképpen mediterrán humanista, s ebből kifolyólag klasszikus író, amin azt is kell lérteni, hogy a tudat síkján elemez, és a francia regényírás lélektani, vagyis a morális nyelvezetben kifejezhető lélektan hagyományai szerint ábrázol. Szereplői s az ő környezetük között ugyanaz a kapcsolat, mint az ember és a világ, illetve az ember és a társadalom között. A regényhős mása az önmagában teljes egyónnék: ha a könyvből kiraknánk az utcára vagy egy strandra, ott is elsétálna a fmaga lábán. Sok minden igaz persze ebben az állításban, úgyhogy számításból kihagyni nem lehet, csak az vele a baj, hogy határoltsága miatt az Idegen egészéről nemigen tud számot adni. Hol a hitelesség okoz gondot: pl. lélektanilag nem indokolható, hogy a primitív gondolkodásúnak belállított Meursault halálos ítélete után filozófushoz méltó szónoklattal rúgja ki bőrtöncéllájából az őt megtérésre biztató papot, a való- szerűség szempontjából pedig elfogadhatatlan, hogy a halálos ítéletet nem azért mérik Meursault-ra, mert megölt egy arabot, hanem mert nem sírt az anyja temetésén. Hol formai szempontból hangzanak el kifogások, .mondván, az Idegent ugyan egyes szám első személyben mondja el a főszereplő, vagyis elvben maplójellegű önéletrajzról van szó, viszont egyes részeiben úgy szól az elbeszélő, mintha előre ismerné a későbbi fejleményeket, vagyis mindentudó regényíróként jár el — a kettő pedig zavaró ellentétben áll egymással. Szóval a „klasszikus” olvasat sok mindenein fennakad, értetlensége miatt pedig hibáztatja a szerzőt, elfelejtve, hogy a regény alkotásának korszakában ez a klasszikus elme, a mediterrán fény imádója Prága vonagló barokk árnyaiban látta megtestesülni az „abszurd” szorongást; hogy éppen mivel klasszikus egyensúlyt keresett, nem volt hajlandó a fény és az árnyék között választani2, és hogy az abszurd élménynek szentelt Sziszifusz mítosza ban is „e távoli tájak barokk növényzetének megvizsgálását”3 tűzte ki célul. Illusztrációként álljon itt az abszurditás egyik paradox meghatározása: „Lényegét tekintve az abszurditás elválasztó kettősség (divorce). A két egybevetett tényező közül (ember és világ) nincs sem az egyikben, sem a másikban. A kettő szembesítése hozza létre. Az értelem nyelvén tehát azt mondhatom: 940
