Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Láng Gusztáv: Plugor Sándor grafikájához

LÁNG GUSZTÁV Plugor Sándor grafikáihoz* A XVIII. század műértőinek és -bírálóinak volt két kedvelt meghatározása: „A köl­tészet beszélő festészet”, szólt az egyik: „a festészet néma költészet”, így a másik. E két meghatározást — vagy inkább aforizmát — Lessing Laokoonja, a felvilágo­sodás esztétikájának talán legtartalmasabb (és legszerényebb terjedelmű) munkája járatta le, borotvaélű érvekkel és kristálykemény fogalmakkal vonva meg a ha­tárt költészet és képzőművészet között; azóta e két szállóigét csak elnéző mosollyal, eleink gyermekded ízlésén derülve illik műveltebb körökben kimondani. S ha most mégis komoly hangon, az igazságnak kijáró főhajtással Idézem őket, nem közhelyek rehabilitálásának szándékával teszem — akinek egy teremtő művész munkái láttán közhelyek jutnak eszébe, jobban teszi, ha pirul és hallgat —, hanem mert megfo­galmazzák azt az élményt, melyet Plugor Sándor itt látható grafikái beszédes néma­sággal példáznak: költészet és rajzolat, szó és látvány ősi, lényegi rokonságát. Azt, hogy bár a kettő között az elme számára igenis van határ, az érzések, a szenvedély és a szenvedés, az öröm és a megrendülés, egyszóval az, amit közönségesen élmény­nek és ihletnek nevezünk, nem ismer határolt hatásköröket. Ugyanarról szól, sza­vakba öltöztetett némasággal az egyik, szemhez szóló beszédességgel a másik. Mert mire való a költészet, és mire való a rajz? Könnyűnek tűnik a válasz: az első szavakkal mondja el, amit a szerző fontosnak tart közölni velünk — csakhogy a költészet épp abból a felismerésből született, hogy a szavak szegények minden él­ményünk elmondására. A szó fogalmat jelöl, s a fogalom arc nélküli; mindenre és mindenkire vonatkozik, s ezért teljes pontossággal senkire és semmire sem. Ha tüske sérti bőrömet, ha tilalom sérti jogomat, csak azt tudom mondani: fáj — de hány­féle testi és lelki fájdalom van a világon e két határpont között, melyre mind kü­lön szó kellene? S hányféle öröm? Az ember akkor vált költővé „a rímek ősi hajna­lán”, amikor először próbálta meg saját képére és hasonlatosságára formálni az arc nélküli szavakat, elmondani velük, kijátszva jelentés és nyelvtan béklyózó konven­cióit, amit egy adott pillanatban csak ő érez, csak ő ért meg. Szavakba foglalni a szavakkal kifejezhetetlent — ez a költészet. S a rajz? Természete szerint valami egyedit ábrázol, de az ember — a formák ősi hajnalán, hogy Adyt parafrazáljam — akkor vált képzőművésszé, akkor rajzolta s nem másolta világát, amikor egyetlen tárgy körvonalait meghúzva, minden hason­ló tárgy után kinyújtotta kezét. Amikor a mindig egyedi ábrázolatban felsejlett számára — és minden nézője számára — a fogalom ábrázolhatatlan lényege. Lát­ható formákkal jelenlétet adni a nem láthatónak — ez a rajz. Talán ezért is szeretjük a művészetet: mert lehetetlenre vállalkozik. Beszélve akar festeni az egyik, szavak nélkül szólni a másik — nem csoda, ha létük és történetük során oly gyakran egymásra találtak. Tudom, a modern művészet hívei mosolyognak majd állításomon, hiszen korunk a szabadság féltő — sőt féltékeny — őrzésének kora, talán azért, mert arra vigyázunk féltékeny indulattal, aminek el­vesztése leginkább fenyeget, s minden művészet görcsösen ragaszkodik tárgy- és formaszerű autonómiájához, „tiszta” hangzás és „tiszta” látvány szeretne lenni, s * Elhangzott 1985. április 18-án Sárváron, Plugor Sándor sepsiszentgyörgyi grafikusművész könyvillusztrációinak tárlatmegnyitóián. 933

Next

/
Thumbnails
Contents