Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Kovalovszky Márta: Századvég előtt (esszé)

kategóriái szerint rendezhetők. Messze már a hatvanas évek második fele és a hetvenes évtized eleje, amikor nagy teljesítmények születtek. Amikor a klasszikus szoborértelmezésen belül maradó és mégis új minőségű teret alkotó, múlandó anyagokból, ércnél maradandóbb szoborvilágot teremtő Schaár Erzsébet, a olown-szerepeit cserélgető, szeszélyes líra és áttetsző tárgyiasság között csapongó Vilt Tibor mögött ott állt, ott dolgozott a fiatalabb mesterek egész sora. Az archaikus kultúrák szépséges töredékeit az időn átemelő Kiss Nagy András, vagy az egyszeri hely és idő által megszabott lét problémáival foglalkozó Vígh Tamás, a gyors és szertelen képzeletű Melocco Miklós legjobb művei ennek az időszaknak szülöttei. De túl az egyéni produkciókon, nem egy területein következtek be a műfaj egészét alakító változások: az emlékszobrok ünnepélyes pátoszát fenyegető, könnyed és fanyar hangvétel (Vilt. Melocco, Vilt), az ún. kiállítási plasztika megjelenése (Kovács Péter kifejezése), az egyszerű formák plasztikai lehetőségeinek és térjelölő funkciójának kutatása (Csiky, Szöllőssy, Bohus, Gulyás), az üveg és a fa újfajta szobrászi értelmezése (Bohus, Lu- gossy, illetve Bencsik és Samu), az érem fogalmának kitágítása és összemosása a kisplasztikáéval (Asszonyi, Csikszentmihályi) és végül a mobil mejelenése (Haraszty) — ezek a legszembeötlőbb jelei és irányai a mozgásnak. Az is igaz azonban, hogy ez a virágzó és eleven periódus a műfajt alapjaiban nem rendítette meg, nem fordította ki sarkaiból, csupán óvatosan hátrább tolt bizonyos kerítéseket, kikezdett bizonyos sémákat.

A szép klasszikus korszak persze visszavonhatatlanul elmúlt, érdemei elévülhetetlenek, de sajnos már történelmiek, hatóerejük nem nyúlik át a nyolcvanas évtizedbe. A másfél évtizede kezdeményezett biennálék (Budapest, Pécs, később Sopron), a hetvenes évek közepén fellendülő szobrászati szimpozionok fáradnak, fakulnak, avulnak, miközben a „napi termelés” lankadatlan. Ügy érkezünk a századvéghez, hogy áll az idő, mozdulatlan a levegő, „légy szárnya benn, se künn” (Arany János). Konzervatív műfaj ez, mondhatjuk, és tudjuk, hogy az okok sokfélék: történetiek, gazdaságiak, anyagi természetűek (a szó mindkét értelmében), társadalmiak, ideológiaiak, kultúrtörténetiek. A művészet több ágához képest megkésve, áttételes, bonyolult módon, és egyelőre szórványosan a szobrászatba is beszivárog azonban a nyolcvanas évek szelleme. A dolog még nem keltett nagyobb feltűnést, hiszen nem veszi körül olyan gyöngyöző, sziporkázó látvány-tűzijáték, amilyet mostanában megszoktunk.

Előre hallom Jovánovics tiltakozását: „Isten ments, drágám, nem vagyok századvégi szobrász!” Ügy gondolom azonban, hogy szobrászata — minden zárkózottság, befejezettség, áttetsző rend, makulátlan fehérség ellenére — néhány ponton rokonságban áll a fiatalok színes, kócos, hevenyészettnek látszó művészetével.

Szobrászata? Nem tartozik a jelen dolgozat feladati közé annak vizsgálata, mennyiben felelnek meg plasztikái a szobrászat klasszikus törvényeinek, és menynyiben haladják meg őket. Most jobb híján használjuk e szót. Tény azonban, hogy Jovánovics szobrász létére csupán olyasmivel foglalkozik — bátor és dekadens dolgokkal —, ami a klasszikus műfaji elveknek ellentmond. Anyaga csaknem kizárólag a gipsz (nem márvány, bronz, fa); műveit egyetlen nézetre komponálja (tehát nem háromdimenziós szobrok); műfaja az öntvény, .amelyet a klasszikus szobrászat csak közvetítőként, a végső anyagbaöntés előtti állapot rögzítésére használ. A hatvanas években készült öntvényei (emberalakról, drapédiáról) a legtökéletesebb természeti hűséget mutatják, hiszen valóságos emberek és tárgyak pontos másai; a részletek összeállítása azonban már a sajátos kompozíció törvényeinek engedelmeskedik. Így a Részlet a Nagy Gilles-ből (1968), az Ember (1968), a Fekvő figura (1969), a Fényes Adolf-teremben bemutatott drapériás asztal (1970) és a hetvenes évek elején született camera obscurák mind a természetes részletek mesterséges egységgé rendezésével, a valóságnak és a látszatnak ellentétével-összefüggésével foglalkoztak. Lényegében ugyanezt a gondolatkört folytatta a Láza Wiathruck-sorozatban, ebben a titokzatos „képregényben” is, egy bábu, különféle tárgyak, tükrök, üveglapok, fény segít931