Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

Sokakkal együtt ő is izgatottan várta a pályaudvaron a vonatot, amelyen Akaki Ce- reteli érkezett, akit a Szent Nino tiszteletére rendezett ünnepségre hívtak meg, és másokkal együtt könnyezett az örömtől és büszkeségtől, amikor Ketevan asszony a következő szavakkal üdvözölte a vagon ajtajában megjelenő, a fogadtatástól szintúgy elfogódott költőt: „Érkezésével Batumi fölött is fölragyogott a hajnal!” Másokkal együtt izgult és ujjongott, amikor a polgármester választásának napján, előre örülve a kétségtelen győzelemnek, a városi tanács nagytermébe váratlanul belépett Ilia Csavcsavadze és lassan, méltóságteljesen haladva a megfigyelői szék felé, fenségesen helyet foglalt benne. És éppúgy, mint mások, végérvényesen meg volt győződve, hogy Acsári, örökre megtért az anyaölhöz, amikor a grúz muzulmánok közül az első kisgyerek megjelent az analfabétizmus felszámolására alakult társaság iskolájának udvarán, félénken melléhez szorítva egy tyúkot, amit a tanítónak hozott ajándékba, és hogy titkolja vagy legyőzze elfogódottságát, felhajította magasra, a levegőbe. De az a végzetes, az a megdöbbentő pillanat semmihez -sem volt fogható, amikor először ébredt rá, hogy szerelmes, és nem másba, mint Natóba, a tizenhároméves kisleányba, hogy ő a mindent elemésztő érzelem tárgya, a mindent elhamvasztó szenvedély forrása, lelkének ábrándképe, szívének legmélyebb titka, eszméinek vezére, a megtestesült fény, a rontbatatlan tisztaság, a szeplőtelen fiatalság, a vak szemet látásra nyitó ragyogás, és a süket fület hallásra bíró zene, az öntudat, a faj, a vér, a méltóság újjászületése, minden kezdet kezdete, az út Egyiptomból, világító- torony az útról letévedőknek, ,nemkülönben az isteni harag, átok és végzet, özönvíz és világvége, minthogy, bárhogy is nézzük, Nato inkább az unokája lehetett volna, mint a kedvese, vagy akár a múzsája; és ha felfedte volna szerelmét, éppen akkora szégyen érte volna, mint amelyet átélt és elviselt ugyanitt, ebben a házban, ahol most fészkelt megfoghatatlan, halhatatlan, hihetetlen, megengedhetetlen, szégyenletes, bűnös, átkozott szerelme, a szerelem, amelyért bármilyen kínhalált elszenvedne — bitófára menne, máglyára lépne, megköveztetné magát. Természetesen soha, senki emberfiának, és legkevésbé magának Natónak, nem merészelte volna feltárni szerelmét; szinte hozzátapadt ehhez az érzéshez, úgy függött rajta, mint gyümölcs a fán, mint ahogy voltaképpen az egész élet egyetlen hajszálon függ. Ez az érzés tette lehetővé, hogy megfeledkezzen a szégyenletes múltról, és szülte benne a parányi reményt, hogy nem múlik el e világból nyom nélkül, minthogy ha csak egyoldalúan is, csak egyfelé vezető szállal, de mégiscsak hozzákötődött a másnaphoz, a jövőhöz, mert Nato mindenekelőtt éppen a holnap, a jövő megtestesülése volt, és nem közönséges földi teremtmény; és a Nato iránt érzett szerelem is elsősorban a jövő, a holnap iránt érzett szerelem volt, és nem a nő iránti. Ez a szerelem kötötte őt, ha csak jelképesen is, a jövendőhöz, és nem a nőhöz, versei múzsájához. Ez volt a dolog lényege. Továbbá ez a szerelem volt az, ami erőt és képességet adott neki, hogy újra levélnek érezhesse magát a hon fáján, levélnek, mely belőle sarjadt, eggyé forrott vele, nem pedig holmi látványos, a remény karójával és a konokság tüskésdrót- jával reátákolt, de álságos levélfélének, ahogy eddig mímelte. A szerelem nemcsak azt tette lehetővé a számára, hogy a hon fájával eggyé forrjon, de nyomban mérsékelte benne az elidegenedettség érzését is, amely még egyre ott fészkelt tudata és lelke legmélyén. És ami leglényegesebb, ez a szerelem visszatérítette őt a gyermekkorába, ahhoz a kilencéves kisfiúhoz, ahhoz a melegséghez, amelyet csak az édesanyja áraszthatott, az az egyetlen asszony, aki hajdanában az édesanyja volt, még azelőtt, hogy megfeledkezett az anyaságáról, és haszontalan példák nyomán többre tartotta a kadétiskola növendékét saját édesfiánál, míg maga púderezett arcú, likőröktől ajzott, kényeskedő asszonyság lett, akit csak a kapzsisága fűzött ahhoz a lényhez, akinek csak édesanyának kellett volna lennie, nem pedig a „szép élet” forrásává. Nato arcképe mindenekelőtt ennek a kényeskedő asszonynak a képmását szorította ki az életéből, és maga foglalta el a helyét, mint az anya és leány egyidejű jelképe, mint az egy lényegbe forrott örök anya és örök leány, élet és szerelem, szépség és jóság. Ezt jelentette számára Nató. De ezt az arcképet és jelképet a sze891