Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)
relem teremtette meg, és rajta kívül senki nem értelmezhette így, ami vele történt; bárki más ezt a szentségtörő szenvedélyt, mely úrrá lett rajta, őrületnek, fajtalanságnak, vagy súlyos betegségnek bélyegezte volna. Nato egyetlen ember vallása volt, és ő egyetlen követője ennek a vallásnak. Ezért titkolta hát olyan gondosan a szerelmét. Nem a félelem és nem a szégyen diktálta így, csak borzadt attól, hogy valaki is hamisan magyarázza és megalázza, bemocskolja azt, amit hamis fényben látott, és aminek megértésére nem képes. Nem voltak bűnös reményei, nem vo.lt buja vágya vagy szándéka, és nem is .lehetett volna egy tizenhárom éves kislány iránt, bár amikor éppen soros költeményét írta, akkor kiragadta a földi időből és térből, ott lebegtette a fellegekben, a szellemfölötti szférákban, és akkor hirtelen eltűntek az őt és Natót elválasztó akadályok, amelyekből ebben a földi létben több volt, mint elegendő, és amelyeket sutba dobni a részéről enyhén szólva is valóságos esztelenség, igazi ostobaság .lett volna. De ott, a szférákban, lelkének másik oldalán, Natót Laura és Beatrice dicsfénye övezte, és büszkén foglalta el helyét mellettük, egy sorban az istennőikkel, akik a nagy költők fennkölt és tiszta lelkének mélyéből támadtak, remény és álom teremtményeivel, az istennőkkel, akik felett nincs hatalma az időnek, és akik egyformák maradnak tizenhárom, száztizenhárom, ezertizenhárom vagy akár tízezertizenhárom éves korukban is. Így gondolkodott Szaba, mert csak így mentegethette szerelmét még önmaga előtt is. És mentséget keresnie kellett, mert képtelen volt elutasítani ezt a szerelmet, nem tudott elmenekülni ettől az érzelemtől, amely számára nem léteznek törvények, határok, mert maga szabja meg a törvényeket, akár a nemzetségfő, és maga jelöli ki határait, akár a hatalmas birodalom. Szaba többé másra, mint a szerelmére nem tudott már gondolni. Ült magányosan a szobájában, és mintha nem is hallotta volna a szakadatlan kürtölő gőzhajókat — a teherkikötő közelében lakott, helyesebben, ott bérelt először szobát megözvegyült édesanyjának, majd halála után maga is odaköltözött. Ennek előtte, tulajdonképpen sohasem volt önálló lakása — hol .az anyjánál éjszakázott, hol .a kaszárnyában maradt bent éjszakára. Hosszabb együttlétet nem bírt ki az anyjával, de nélküle sem boldogult. Ha az anyja mellett volt, egyre tönkretett gyermekkora járt a fejében, és csordultig telt keserűséggel; a kaszárnyában szívtelensége és lelkiismeretlensége kínozta, és önmagát ostorozta, amiért elhagyta az édesanyját, bár nem szerette és nem i.s gyűlölte őt, csak a lekötelezettjének tekintette magát, és kötelességének tartotta, hogy tisztelje legalább, mint édesapja özvegyét; ezenkívül az édesanyja léte nyilvánvaló megerősítése volt annak a ténynek is, hogy valamikor egészen más ember volt, igaz, mindössze kilenc évig, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne veszítse el a reményt: valamikor még felkutathatja lelke legmélyén a kilencéves gyermeket, és ezúttal a saját megítélése szerint nevelje, és ne úgy, hogy az anyja helyesnek vélte.- És mindezen túl az anyja volt az egyetlen emberi lény, akivel beszélhetett a szerelméről, igaz, csak célzásokkal, ködösen, kertelve, de még ez is valamelyes megkönnyebbülést és elégedettséget hozott számára. És a legfontosabb, hogy itt, az édesanyjánál, szabadon adózhatott a versírásnak, nem úgy, mint a kaszárnyában, ahol mindahányan, akiknek csak a szemébe ötlött, hogy tollat tart a kezében, majd megfojtották a kérdéseikkel: mit ír: kérvényt, panasztételt, vagy feljelentést? Az anyja még megszólítani sem merte a fiát, amikor egy darab papír fölött ült, mert ő csak a papírnak hitt, és csak a papírt tisztelte. És ráadásul nem is alaptalanul: a „papír” tette őt nemesasszonnyá, iskoláztatta a fiát és közelítette a „szép élethez”. Fordította: Balkó Ágnes 892
