Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

denekelőbt arra késztette, hogy szerencsétlen, nyomorult szüleiről elmélkedjék, akik a cár nevére és életére esküdtek, a cárba helyezték minden reményüket, és türelmetlenül várták azt a boldog napot, amikor fiukat végre beiktatják a cári szolgálatra, hogy legalább öreg korukra bevonja őket a földi élet minden édes gyönyörűségébe, kihúzza őket az „adósság gödréből” és főként lehetőséget adjon nekik, hogy emelt fővel járhassanak szomszédaik előtt. Szaba keserű (könnyeket hullatott, mert nem volt többé cár, mert a cár halála legfőképpen neki, Szabának jelentett veszteséget, akinek a szülei, meglehet, túl sem élik ezt a véres eseményt. „Anyám megháborodik. Apám meg felakasztja magát” — gondolta kétségbeesetten, és vigasztalhatatlanul zokogott, elsiratva a megölt uralkodót, szülei reményeit és saját magát, minthogy most, úgy rémlett, tanulásának, munkájának értelme odalett. Nem volt többé cár, a világ összeomlott. És persze oda a nemesség is, még akkor is, ha nem Kutaisziban vásárolták volna, de az uralkodó kezéből származna. De szerencsére az életében történt cárgyilkosságok közül ez az első egyúttal gyermekkorának utolsó napja is volt, gyermeki hitének és reményeinek, gyermeki naivitásának vége ... A megölt cárt felváltotta egy másik cár, és a világban ettől semmi sem változott, nem gyarapodott, és nem fogyatkozott meg. Ellenben megváltozott ő maga, sokat veszített és sokat nyert, a veszteségek meg a nyereségek is romboló hatással voltak rá, mert a hit helyét — a hitetlenség, a szeretet helyét — a gyűlölet, a kötelesség helyét — a kényszer foglalta el. Most már teljesen mindegy volt neki, ki ül a trónon: ia harmadik a második helyett, vagy a második a harmadik helyett. Hahotázott, amikor összeállították azt a delegációt, melynek a nemesség vezetőjével az élen jelen kellett lennie az új cár koronázásán, és a nemesek kis híján ölre mentek, kétségbe vonva egymás jogát, ki vegyen részt a kíséretben; amikor az utolsójukat is eladták, hogy szép paripával, ezüst fegyverzettel, pompás ruházattal szeretkezzenek fel, és éhesen, tépett ruhában, mezítlábasán tértek haza, akár a szektások, mert a koronázáson senki sem akart ügyet vetni rájuk, és nemhogy kitüntetésben meg jutalomban nem volt részük, de a hatalmas fővárosban még néhány rubelocskára se bírtak szert tenni, és kopejkákért, apránként kényszerültek eladogatni, akár az utcai házalók, amit eszelős árért szereztek be, csakhogy fel ne forduljanak éhen, és valahogy elvergődjenek hazáig. Igaz, Szaba maga, akárhogy nézzük is, a nemességhez tartozott, de tőle idegen volt bármiféle nemesi indulat, és fütyült az egész kicsinyes intrikálásra. Más volt az ő érdeke, és igyekezett kitörni abból a céltalan életből, amit a szülei mag az állam varrt a nyakába, rátukmálva a hamis nemesi oklevelet. Magától értetődik, még mindig a cár szolgálatában állt (nem is lett volna más út a számára: különben miből éltek volna ő meg a szülei? Hogyan fizette volna vissza az adósságát ia cárnak meg a szüleinek?). De szíve nem a kaszárnyával, hanem a várossal dobbant egy ütemre. A kaszárnyában a kívülről rátestált adósságot egyenlítette ki, a városban pedig tudatosan vállalta magára az adósságot, amelyről eddig a cár ármánysága és szülei rövidlátása miatt mit sem tudott. Sok keserűséget okozott neki ez a kettős élet, de nem kevés lelket magasztosító, szép pillanatot is megért, és ez nemhogy csökkentette volna benne a vágyat az újraszületés iránt, ellenkezőleg, megerősítette abbéli meggyőződésében, hogy minden létező akadály ellenére, a töméntelen beláthatatlan kudarc ellenére, okvetlenül meg kell születnie másodjára is — és ezúttal nem az anyaméhből, hanem a tudatlanság, az elkorcsosulás, a sötétség tojásából. És oly hatalmas volt a vágy, hogy feltörje ezt a burkot, kitörjön ebből a fekete tojásból, hogy a „kudarcok kudarca”, az a kegyetlen, szégyenteljes katasztrófa, ami a „grúz szigeten” történt vele, a Zsuruli házban, kis híján végzett vele, csaknem szétzúzta; és mégsem tudta iletétetni vele a fegyvert; hitte, hogy képes, ha egyszer már a helyes úton jár, elviselni és visszaverni a szigorú és igazságtalan sors valamennyi csapását. És nem volt Batumi, a sorsában és szellemében ikerfivér város, életében egyetlen olyan aprócska esemény sem, amelyben ő részt ne vett volna, ne játszott volna erejéhez mért szerepet, de legalábbis ne csatlakozott volttá azoknak a sorához, akik ezt vagy azt az eseményt fontosnak tartották a másodszor születő város életében.

890