Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)
lebráltak. A székesegyháziakban kórusok zengtek, a mcheti kolostor apácái és gyerekek énekeltek. A fehér, porlepte gyászmenet meggömyedt a költő koporsójának súlya alatt. Lassan, erőlködve vitték .a súlyos, akár a toronyból letépett harang, komor, mint kioltott máglya, koporsót. Az elnéptelenedett falvakban rémült kutyák ugattak, kakasok rikoltoztak. Az emberáradat pedig egyre hömpölygött, törekedett Tiflisz felé, sírva, siratva, jajveszékelve, nyöszörögve, hasonlatosan a szülőhelyükről elüldözöttekhez, akiket fogolyként hurcolnak idegen országba. A városokban valamennyi üzlet és bolt bezárt. Azokat a kereskedőket, akik a rendőrségtől tartva nem mertek bezárni, erőnek erejével kényszerítették, hogy hagyjanak fel munkájukkal. Tiflisz háborgott, forrongott, gyászolt. Hirtelen az emberáradat fölött, a nap sugarai alól ezüstös koszorú fénylett fel. A házaik gyászba öltöztek. Az utcák fölé akasztott virágfüzérekből a költő arca tekintett elő, akár az Úristen, éppoly ragyogón és ismerősen. Szemvalkítóan csillogtak, ragyogtak a templomi zászlók rúdjai, a zászlók, a keresztek, a szentképek. És berobbant a városba az első poros hintó, tajtékverte lovak vontatták. És mögötte zúgó népfolyiaim hozta, akár egy fölfordított csónakot, a koporsó fedelét. A költő földi maradványait a Sioni székesegyházban helyezték el. Zúgtak a gyermek, férfi, női kórusok, az apáca kórusok. A gyász és a siratás napja volt. Mindenféléi — hegyekből, síkságokról, tengerpartról — siettek az emberek ide a Sioni székesegyházhoz, hogy utolsó (vagy első) alkalommal térdet hajtsanak a megölt istenség előtt. Ő, a .meggyilkolt, pedig feküdt a koporsóban, magasztosan, büszkén, nyugodtan, minit mindig, fölébe emelkedve a virágbegynefk, fölébe magasodva a halálnak, reményt sugározva, hitet sugározva, mint mindig, halálfölötti fenségéből. Az ‘asszonyok elhozták a csecsszopókat, és magasra emelték a síró kisdedeket, magasra a fejek fölé, hogy emlékezetükbe véssék, hogy részesüljenek kegyelmében. A templom ablakában madár csicsergett. A fotográfusok egyik helyről a másikra hurcolták masináikat, és újra felzúgtak a harangok, énekeltek a kórusok, felsírtak a kisdedek, csicsergett a madár és felzokogott, és felnyögött a térdre hullott nemzet, arcát szaggatva, fejét földhöz verve, ismét úrrá lett rajta a büszkeség, hogy az övé volt, hogy az ő öléből született meg ez az oly magasztos halott — az, aki először fordult így hozzája: „Légy saját sorsod ura!”, az, aki újra érteimet adott szétszabdalt hazájának, föltóimasztotta halottaiból, élettel töltötte meg és megtisztította, szájába szavakat, szívébe tüzet, agyába gondolatokat ültetett; az, aki átkával a hon aljas becsmérlőit visszafordította, akik sötétség Jelpe alatt javait, vagyonát, ereklyéit, sírboltjait kifosztották, elrabolták; az, aiki a hegyre súlyos teherrel igyekvőnek mindig kész volt segíteni; az, aki a Bazaleti-.tó fenekén elhelyezte az arany bölcsőt, amelyben a remény alszik az állhatatosság, szilárdság és megingathatatlan- ság lepleibe burkolva; az, aki megcsókolta kenyerét és megáldotta a szőlő vesszőjét; az, aki féltőn dajkálta vetéseit és nyájait, és gondoskodott ikamrái és csűrjei bőségéről, gazdagságáról; az, aki kész volt nyomorúságát gazdagságnak látni, és tehetetlenségét erőnek; és végül az, akihez tartozott egészen, testével-lelkével, aki általa lett, és akinek szülője volt. Lám, iki halt meg, lám, ki hagyta el őt, sokak e napon értették ezt meg először; de annál erősebb volt az óhaj, hogy térdet hajtsanak, annál erősebb a vezeklés vágya, annál keserűbb a gyász. Nincs olyan aszály, nincs olyan ár, nincs olyan jégeső, nincs olyan tűzvész, ami olyan sokat vehetett volna el, amennyit ennek az egyetlenegy hetvenéves öregembernek a halála vett el tőlük. A pótolhatatlan, mérhetetlen, végtelen veszteség nyomasztó tudata űzte ide az embereket. Egész Georgia Tifliszbe igyekezett: öregek és fiatalok, férfiak és asszonyok, tanultak és tudatlanok. És azok, akik nem lehettek jelen, mert bilincsben sínylődtek, a tömlőéből küldték el hangjukat a kijózanító, lélekölő és mégis megnemesítő gyászhoz, a szélre bízták, a madárra bízták, a nap sugarára bízták, hogy vigyék el a költő koporsójáig megrendülésüket, fájdalmukat, könnyüket — a megtörhetetlen emberi méltóság tanúságtételét. A költő halála megteremtette azt, amiért hiábavalóan áldozták javaikat, nyugalmukat és legvégül magát a trónjukat más bal sorsú királyok: az egész hon egyesült, felsorakozott a költő koporsója körül; egykor, valaha ily merészen és 884
