Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

nagylelkűen egyesültek fiai a soron következő dicső ütközet előtt, fenséges zászlaja körül. Most bizalmatlanul, titkon, lopva fürkészték egymást, elszoktak egymástól, a csakis a senkit sem kímélő elsekélyesedés okán perlekedők, és mégis annyira egymáshoz tartozók, bensőjükben elválaszthatatlanok, ugyanazon fának hajtásai és ágai. Egész Georgiában zúgtak a harangok — azok, amelyeket még nem szaggattak ki tornyukból, hogy birodalmi ágyúkat öntsenek belőlük. És az emberek egyre csak jöttek és jöttek. Tiflisz hét kapuján hét emberfolyó hömpölygött szüntelen, és összevegyültek, egyetlen hullámzó, háborgó tengerben egyesülve. Az érkezők azt mondták, hogy mögöttük még többen jönnek. A temetési bizottság kénytelen volt elnapolni a temetést, Tiflisz menekülttáborra emlékeztetett. És az emberek egyre csak jöttek — gyalog, lóháton, szekereken, tutajon, vonaton hozták az ürühúst meg az édeskását, akár a zarándoklatokon meg búcsújáráskor. Mindenütt ott szorongott a nép. Nyüzsgő emberhad töltötte be a kerteket, az utcákat, a tereket, a hidakat, a Mtkvari partjait, a vízimalmokat folyón, kompokat, a hidak alatt egymáshoz kötözött uszályokat. Qlthatatlanul lobogott a viaszgyertyák lángja a kosok szarvain, a szekérdeszkákon, az ablakpárkányokon, az üzletek ajtain, a köveken, a fákon — mindenhol, ahová egy gyertyát le lehetett tenni. Mind az érkezők, mind a helyiek egyaránt az udvaron, a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, mintha ott, a falakon kívül közelebb kerülhetnének az elhunyt leikéhez, mely élettelen, bomló testétől puskagolyó gyorsaságával távolodott. Bárhova nézz, mindenhol .tábortüzek lobogtak, a tüzeket emberek ülték körül, akik elbeszélték egymásnak mindazt, amit az elhunytról tudtak, eggyé- gyúrva igazat és képzeletbelit. Ott helyben, hirtelenjében költötték a .történeteket meg legendákat, és maguk is hittek bennük. „Azt írta a cárnak: Georgia a föld alatt tízszer nagyobb, mint a föld felett” — mesélte valaki a Veri templom mellett, és történetét egy pillanat múltán már az uszályokon mesélték a Mtkvarin, a Metehi mellett. Itt az uszályokon szintén tábortüzeket gyújtottak. Metehi meredek sziklafalán hatalmas imbolygó árnyékokat vetett lángjuk. A tűz imbolygó visszfénye a víz színén hullámzott, úgy tetszett, a folyó nem sodorhatja tova, mert kötéllel erősítették az uszályhoz, akárcsak a vízbe eresztett hűtőtömlőt. A foszlányokra tépett, olthatatlan lángoktól háborított sötétség nem hagyta békésen elaludni a kicsinyeket, és szüntelen sírásuk közepette virradt fel a gyász következő napja. Így folyt ez szeptember kilencedikéig, amikor a költő földi maradványait kihozták a székesegyházból, és ünnepélyesen felvitték a Mtacmindára, akár a keresztet a Golgotára, saját keresztjüket a saját Golgotájukra. Zúgtak a harangok. Lobogtak a fekete zászlók. A székesegyház kitárt kapujában tömjénfüst gomolygott elő. Fölzengtek a temetési énekek. És amikor a tömjénfüstből előbukkant, mint nap a felhők mögül, a koporsó u költő földi maradványaival, az utcán várakozó nép felnyögött, akárha fájó, gennyes seb akaratlan érintésétől. A menet élén a templomi zászlókat, kereszteket, szentképeket vitték. A koporsó fedele után egy kórus következett, mögötte a koszorúkat vitték, a koszorúk után egy másik kórus következett: mögöttük négyes sorokban iskolások haladtak, födetlen fővel, és egy másik kórus; utánuk az állami intézmények, tanintézetek, városok és falvak, szövetségek és szerkesztőségek küldöttségei vonultak — száznyolcvanöt deputáció, mindegyik a maga koszorúival; mögöttük lépkedett a klérus, és utánuk következett ravatal a koporsóval, melyet az elhunyt hozzátartozói, neves irodalmárok, jeles társadalmi képviselők, az Iveria régi és új munkatársai vettek körül. Mögöttük következtek még — a nemesség és a hivatalnoki kar, a kereskedők és az ügyvédi kamara, a drámai és operai tagozat társulatainak, a parasztoknak és munkásoknak, a fiú és leány gimnáziumoknak, a katonatiszteknek, a megrendelők és kézműiparosok cégeinek képviselői. És főleg a nemzet, az emberek, emberek megszámlálhatatlanul, minden nemzedékbeliek és megjelenésűek, minden nyelvűek és minden felekezetűek, a kaukázusi Babilon őslakói vagy vendégei. A kórusok felváltva énekeltek. A különböző iskolák zenekarai felváltva játszották a gyász- indulókat. A kitárt ablakokból szomorú, gyászoló, .megrendült arcok tekintettek elő. Emberek tolongtak .a balkonokon, a lépcsőkön, a lapos és ferde tetőkön. A fotográfu885