Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Csorba Győző: Görbül az idő

HORKAY HORCHER FERENC

1 // zr .. 1 .. 1 • 1 //

Csorba Cyozo: Corbul az ldo

Furcsa kimondani, de mintha Csorba Győző lírája mindig is az öregségre várt volna. Egy végsőkig érzékeny lélek számára, ki elveszett a világ forgatagában, az elérhető közelségbe került halál kapaszkodót jelent. Biztos pontot, melyhez hozzáfűzheti magát, viszonyítási alapot. A halál — alfája és ómegája az emberi létnek — segítséget nyújt az élet tényétnek értékeléséhez, e legnehezebb, s költő számára legfontosabb feladathoz.

Alkatilag a halállal való párbeszédre predesztináltatott költészet ez. Fiatalkorában, a világháború idején — hisz mi mást tehetett volna — pesszimista egzisztencializmusba öltöztette verseit. Vibrálás, halálmisztika, romantikus szemlélet. Gyönyörű, kétségbeejtő, majdhogynem sátáni, mert reményvesztett művészet. De múltak az évek, érett a szellem, s ami egy kétségekkel küzdő-viaskodó ifjú számára elég volt, egy sokat látott férfiember számára kevésnek bizonyult, ö már nem dicsekedhetett oly fennhangon a halállal! jegyességgel.

De bensőséges kapcsolata az elmúlással sohasem szakadt meg. Mert lassanként — noha túl gyorsan is — elmentek testvérek, rokonok, ismerősök: a világ, ahogy mindig is, ürült. S ürítette gyermekkori teljes világát a költő is. A hiány növekedett, a halál közeledett: „A szem ha kiüresedik nem úgy, hogy mindig üresebb / csak testiessé lesz az űr és folyton testiesebb Nézzetek abba ott például / könnyebb a harmadik személy / / most abba egy nagy űr esett jókora már a kezdetén”. (Ok és okozat)

S most, hogy itt van a várva várt, a félve félt öregség — nos, ez beteljesítette költészetét. Aki többé nem félhet attól, hogy egyszer ő is agg lesz, aki már semmit sem veszíthet, akinek nem kell kapkodnia fejét, mert jobbára csak visszafelé nézhet — annak a szeme kitisztul, homály és könny nem ködösíti el tekintetét. Az szembe nézhet a Beláthatatlannal, s még arra is lesz ideje, hogy visszakacsintson: Ugyan, nincs mitől félni, barátaim, a halál nem létezik.

Ám valójában az igazi nagy lehetősége e megállapodott — szubjektive megállapított — öregségnek az, hogy a valóság, melyet élete napjai alatt keresztül hasított, végre teljességében tűnhet a szemébe. Nem csorbítják talmi érdekek, mindenkori hangulatok, a lét teljes folyamát láthatja.

Ezért tűnik olyan fontosnak a megállapítás, hogy Csorba Győző legújabb kötete, a Görbül az idő — klasszikus költészet. Nem modern, mert mit jelent modemnek lenni: a pillanat legtetején, az idő hullámainak taraján csücsülni. De minden hullám egyszer partot ér, s követik új — fodrosabb vagy csendesebb — hullámok, csak a tenger maga, ami változatlan. S ez a klasszikus költő témája.

Mert aki a beláthatatlan tenger látványát őrzi szemhéja alatt, nem beszél az fodrokról és habokról.

Más kérdés, hogy Csorba nem esik a nagy öregek örök hibájába: nem akarja a mindenséget a maga egészében versbe szedni. Nem kívánja a világképletet, vagy stílszerűbben a világmetaforát megtalálni: „amit hétköznapjaim teremnek, azt írom meg” — és valóban szívesebben beszél olvasmányairól (Ars poeticák a XX. században), kertjéről (e régi kedvelt témájáról, melyet most mintha cserbenhagyni látszana; persze valószínűbb, hogy — mint a világ minden tárgyát — ezt is más fényben láttatja az egyre erősebben világító túlvilági fény), s a köznapok pillanatnyi csodái856