Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Csorba Győző: Görbül az idő

ról („Míg tér idő Lazul / mindinkább izmosul / töményül a csodás / köznapi ragyogás” — (A gyermek álmai): a március végi hűs esőről, unokája születéséről, bátyja haláláról — mindama furcsa, boldogító és borzasztó eseményekről, melyek nap nap után történnek velünk.

Mert ettől klasszikus ő. Nem attól, hogy nagy, kozmikus témákról, hanem hogy a múlandó, észrevehetetlen véletlenekről ír. Mert a véletlen által fogható meg a törvény — a véletlen a törvény.

Így válnak tolla alatt a semmitmondó — mert el nem gondolt — tények világunkról szóló szimbólumokká. Az egyszerű történések — „Messziről autók zaja, / közelről méla tücskök /mélyül az árokéjszaka, / szór a hold színezüsitöt” — a gondolati reflexió által bevilágolva jelentősekké lesznek: az előbbi természetleírás például így folytatódik: „Mind zavartabban (kapkodok, / hogy több nyomom maradjon, / de viaszból a nappalok: / bennük alig marad nyom. / Megbízhatóbbak éjeim: / a feneklett világban / föltámadnak reményeim”. (Virrasztó)

Aztán van úgy, hogy a köznapi 'mint emlék jelenik meg: „Lám a libák / a Du- na-töltés oldalán s Tera / az első a mezítlábas panasztlány / a tizenkét éves csodálatos / gyereknő az első varázsital-korty”. (Danse macabre). Itt az említett szimbolizmuson túl az idő fátylán át derengővé haloványodó körvonalak teszik tüneményessé a képet.

De a legszebb megoldás mindig a legegyszerűbb. A legtöbbet mondó metafora az egyértelmű — nem az egyjelenbésű! S ezek a megtalált szimbólumok klasszikusok. Mint a Portréfilm című versben, ahol a vízcsobogás és az örökkévalóság gondolati társítása a bravúr (noha a költő hangsúlyozottan nem szakad el a mindennapi valóság szintjétől).

Azok az igazán nagy versek, melyek mögött a feltárhatatlan, szédítő mélységeket az előadás bizonyossága nyitja fel. A tévedhetetlen magabiztosság, mely egy-egy szóra, szókapcsolatra a logikától függetlenül bukkan rá. Ilyenekre gondolok: „Ö csak feküdt ott, fölpattanva szája”, „szám szélét — nézzetek ide! — / derű sugara fényű be”. Vagy efféle telibetaláló képekre: „nézni, ahogy a hajók / a szürkezöld vizet hasítják, / s a megroncsolt felszínt habok / sebhintőporával csitítják” (Babits-apokrif a „Jónás könyve” utánról). Ilyenkor nemcsak az adja a művészi erőt, hogy a kifejeződő tartalomnak a költő megtalálta érzékletes tárgyi ekvivalensét, hanem, hogy érezzük: a megénekelt esemény vagy tárgy költészetté vált, egy új-, (más)világba léptünk, amely az általunk beláthatatlan teljességet képes tükrözni. Miivel a költő nem törekszik arra, hogy mindent kimondjon, bizonyosak lehetünk afelől, hogy arról is tud, amiről hallgat — mert költészetének eleme a csönd is, a sorok mögötti beláthatatlan tartomány.

A kötet két kiemelkedő — a 20. századi magyar vers történetében is kivételes jelentőségű — verse, a Danse macabre és az Enyhülve című, épp azáltal válik oly emelkedetté, hogy a kimondott, megvilágított részeket ilyen csöndekkel strukturálja, köti össze. Az előbbi esetében a tárgyias emlékek és a reflexió közé iktatott basadék, az Enyhülve címűnél pedig a versszakkapcsolódások közti csúsztatás rendezi a verset véglegessé, teljessé. Olyan ez, mint amikor olvasni tanul a gyerek: egyenként ismeri meg a betűket, s csak azokat tanulja, pedig a szó értelme a betűk kapcsolódásából alakul ki — tehát az őket egyesítő láthatatlan, csöndszerű szálból. Így a költő is közvetlen (tér- és időbeli) környezete tárgyait, hangulatait tapintja, ízleli, ám művészete valójában abban áll, hogy a mögöttük meghúzódó törvényszerűséget is éreztetni tudja. Ez a művészi visszatükrözés sajátossága: nem a felszínt, de a tárgyak lelkét kell tudni visszaadni.

Mintha e mélységek nyílnának fel a mindenség titkai felé törő — állandóan magát is gúnyoló, félelemvert, de hitét higgadtan őrző — költő előtt a könyv két alapmotívumán, a seben (Hiány, Anagógé: „nemcsak ájul sebeket is kap / tág kerületű májlilákat / nyílókat a szervek tövéig / még elégne de így sem áll meg ... mire odaér csupa seb lesz / oda csak csupa sebbel érhet”) és a bugyron keresztül (A gyermek álmai, Óhaj).

857