Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Thomka Beáta: A rövidtörténet műformája és típusai (tanulmány)
A modern rövidtörténet sem szakítja meg kapcsolatát az egyéb irodalmi és nem irodalmi formákkal, ám azokat nem a felfelé stilizálás szándékával használja fel, hanem ellenkezőleg, hogy az irodalmi formát lefokozza, kiürítse, profanizálja. Vitathatatlan tény, hogy Boccaccio novellája egyesítéssel, szintézissel keletkezett, s hogy az újabb prózafonmákban, nemcsak a rövid elbeszélésben, hanem a regényben is, szétvető, dezintegráló erők, hatások érvényesülnek. E jelenségkör összefüggései nélkül nem világosodhatnak meg előttünk a miniatűr elbeszélés bonyolult kérdései sem. Solar szerint a távolodás a Dekameron mintáitól nem tekinthető új műfajok létrehozásának, inkább más műfajokhoz való közeledésnek, vagy egy adott struktúrán belüli elkülönülésnek. Differenciálódással jöttek létre a töhbé-kevésbé önálló műfajok, mint a novella és a rövidtörténet. Ez az elképzelés tehát a rövid elbeszélő formák önállóságát állító és az osztatlanságukat tételező nézetek között helyezkedik el. A modern novella, úgy tűnik, elhagyja a DekameronheU alapmintát és új műfaji rendszerezést igényel. Ez a diszlkurzus alaptípusainak új meghatározását igényli, ami viszont csak a reneszánsztól napjainkig ívelő irodalomtörténet alapján lehetséges. (SOLAR) A novellaelmélet bázisa eszerint az európai kultúrkör irodalma. Az irodalmi műfajok rendezésében külön jelentősége van egymással való dinamikus kölcsön viszonyuknak, hierarchikus összefüggéseiknek és az egyes műfajok funkcionális jellegzetességeinek. Walter Pabsthoz hasonlóan, aki azt állítja, hogy novella mint olyan nem létezik, csak novellák vannak, Solar aláhúzza, hogy a novella általános fogalma fikció. Az egyes művek interpretációját a műfajnak jelentést adó rendszer, az irodalmi kommunikáció rendszere befolyásolja. Az interpretáció tehát a műfajelméletre, a műfajelméleti kutatás pedig az értelmezésre van utalva. A rövid történet-monográfiák több vagy kevesebb figyelmet szentelnek az elbeszélés, a novella és a rövidtörténet egybevetésének, műfaji eltéréseik megállapításának. Ezzel kapcsolatban ikét ellentétes álláspont alakult ki. A német irodalomtudomány, gazdag műfajelméleti hagyományával összhangban, a megkülönböztető jegyek feltárására összpontosít, míg az angolszász teoretikusok tagadják a rövid elbeszélő formák megkülönböztetésének szükségességét. Ruth J.. Kilchenmann, a Die Kurzgeschichte (Formen und Entwicklung) című monográfia szerzője három műfajjal veti egybe a rövidtörténetet. Az elbeszéléshez, a novellához és az anekdotához, a három irodalmi alapformához viszonyítva a rövidtörténet legszembetűnőbb jegye az előkészítés, a bevezetés és a poénszerű zárás elmaradása. A novellától főképpen nyitottsága, hálózatos szövedéke, rendszertelen időviszonyai, asszociatív jellege különíti el. Míg a balladaszerűen kötött novella fabuláris karakterű, az események elbeszélése folyamatosságot, a cselekményszerkezet pedig emelkedő feszültségívet mutat, s a struktúraelemeket metonímikus elv szervezi, a rövidtörténetben a metafora uralja a narratív szerkezetet. Intellektuális sűrítettsége megnövekszik, s ezzel együtt az irónia és a groteszk jelentősége is. Közvetlenebb a kapcsolata a parabolával és az allegorikus-szimbolikus közléssel, elemei pedig szigorúan funkcionális jellegűek. Ha a novellában és az elbeszélésben a tér- és időbeliség tértől és időtől meghatározott, a Kurzgeschic'htében mindez transzparensen és vonatkozás nélkül megtörik vagy széttöredezett. Míg a novella és az elbeszélés a történeteket motiválja és azok pszichológiailag és kauzálisán értelmezhetők, a rövidtörténetben feladjuk a teljes igazolhatóságot, tudatfolyamok és gondolati folyamatok hatnak keresztül-kasul egymáson. Mindez arra utal, hogy a rövidtörténet nem alkalmazkodik a novella kanonikus modelljének kötöttségeihez. A fabulát lecsökkenti, az elbeszélést sűríti, utalásossá teszi. A rövid-történet kivonja magát a steigeri alapkategóriák, az epikus, a drámai 831
