Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Krasznahorkai László: Az állomáskereső (halálnovellák)

el'éjüik állt azonban, mire azoJk is mozgolódni kezdtek, majd, hogy tisztázták, mi lesz a műsor az egy óra múliva kezdődő ünnepségen (,,A titkár a Himnuszt mondta — tájékoztatta az egyik szeplős, kövér asszony. — Mer azt tudjuk.”), Pátnilk rájulk mordult: „Legalább álljanak egyenesen. Na, halljuk!” Amikor azonban — rövid vita után, mert a kórus ragaszkodott hozzá, hogy „a tanító úr intsen be” — fülét megütötte az elkeseredett gajdolás, hadonászva leintette őket, s kétségbeesetten körbenézett a már fellobogózott teremben. A falutitkárt nem látta sehol, Így aztán az egyik vészkijárat mellett ácsorgó kul- túroshoz fordult: „Mondja meg a főnöküknek, hogy ezzel a hanganyaggal nem tudok mihez kezdeni.” „A titkár szerint a kórus jó — jegyezte meg a már ünneplőbe öltözött, terebélyes asszonyság kipirult arccal s kissé sértett ‘hangon —, maga viszont szedje össze magát. És .. . hogy legalább egyszer hallgassa meg őket, hogy aztán tudjon vezényelni.” Pálnik rátegyintett, leült egy székre, s csák akikor mozdult meg, amikor egy nagy, meleg kéz megfogta a vállát. „Na, látja!” — mondta a hájas falutitkár, s szuszogva, zsebkendőjével izzadt homlokát törölgetve felment a már tegnap este elkészült emelvényre. Pálnik körülnézett — a terem már tele .volt falubeliekkel —, megkerülte az emelvényt, megállt a kórus előtt, és: intett. Érezte, hogy az ideges viszolygástól .nem fogja tudni visszatartani, de szerencséje volt: az általános meghatottságban senkinek nem tűnt fél, hogy patakokban ömlik a könnye, s csak ül kisírt szemmel a „múltat s jövendőt” elülő zsivajában, amiként fölázott arca sem, midőn a kul- túros ismételt figyelmeztetésére vagy jó óra múltán ismét odaáll! a kórus elé, hogy az utolsó „lelkesítő”, „összegző”, „számot vető”, „a jövőt már karnyújtásnyira látó” beszéd s a bájos úttörők nagy közönségsikert aratott szavalata után befejezésül még egyszer elvezényelte a másodszor is mély érzeméket keltő ismert dallamot. Arra hivatkozva, hogy a temetésig már csak egy fél órája van, sikerült egy elégedettségiről tanúskodó súlyos vállveregetéssel megúsznia a falu titkárral való társalgást, s észrevétlenül kiosont a zsibongó teremből. Végigment a most már zuhogó esőiben az elnéptelenedett utcákon, s már messziről látta, hogy a két sírásó, a temetkezési vállalat emberei meg a hivatalos búcsúztató türelmetlenül, mogorván várják a temetőkapuban. „Kezdhetnénk” — javasolta nyomban, amikor kezet fogott vele, a búcsúztató, Pálnik szótlanul bólintott, majd megkerülve a még mindig egyházi szertartásban reménykedő papot, valamennyien bevonulták a ravatalozóba. A beszéd rövid volt, s a négy ember már vitte is a koporsót a sáros úton. S míg a két sírásó — egymást hibáztatva, hogy vállalták — a fölázott, agyagos földdel kínlódott, Pálnik az asszonyra gondolt, s eltöprengett, vajon má lesz belőle. Féregéie- ség? Különféle sók? S nyilván még ... ez, az? Kifizette az embereket, elköszönt a részvéttől szelíd tekintetű .búcsúztatótól („Tudja — nézett rá szomorúan az —, akármennyit csinálom, mégse Ibírom megszokni . ..”), s a csöndesedé, szitáló esőben hazafelé indult. A ,jkombinátszobána’’ gondolt, a konyha hideg kövére, az almazöld kredancre a fölötte függő csupasz égővel, „az elemi szokások zárt eleganciájára”, a kamrában feltomyozott lecsóikonzervek- re, az ürességre meg a csöndre, amely vár rá, és érezte, hogy a torkát hirtelen erősen elszorítja Valami. S amikor a Rultúrház húsvörös épületéhez érve — amint épp át akart vágni a túloldalra — váratlanul vidám sikongatással egy csapat úttörőruhás gyerek futott >e! mellette (egy pillanatig szinte ... közrefogták), e boldog, tiszta hangok, mintha rálőttelk volna, egyszeriben .. . letaglózták, megállt az út közepén, s mit sem tudva a körötte futkosó, nyugtalan

792