Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Krasznahorkai László: Az állomáskereső (halálnovellák)
. . . amennyiben nyolc(8)kor nem lesz ott a Kultúrban, megnézheü^magát, mert kénytelen vagyok utoljára figyelmeztetni: hogy maga tudja-.^^Démtiklesz kardja egyszeresük lecsap, és mondhatom, szépen hozzájárul a falu jövőjéhez, ez az utolsó szavam ... s mert ebből Pálmáik megértette, mi vár rá, ha még ezetk után is ellenáll, a kissé zöldes színű Wegrosztásnak csiaik ennyit mondott: „Hogy rohadnátok meg valamennyien! ”, s az máris futott a hírrel. A ti tikár „alávaló levele” egy szem- pillantás alatt porba döntötte tegnap este még szétzúzhatatlainnak érzett reményeit, nyugalma egy csapásra odalett, sehol nem találta a helyét, csak járkált a lakásban ide-oda, mint aki csapdába esett, de hiába vágta be maga után az ajtókat, hiába csapdosatt az öklével a levegőbe, tudta, most már nincs más hátra, mint beletörődni, hogy legyőzték, s megpróbálni valahogy mégis elviselni, amint „az ostobaság megünnepli önmagát”. Nem csoda, ha ebben az állapotban aztán, talán a tehetetlenség fojtogató szorítása miatt hirtelen rátörő heves, de szerencsére gyorsan múló sírógiörcs keltette elerőtlenedésben, egyszer csak azon vette észre magát, hogy — bármennyire is szeretett volna mindörökre megszabadulni tőlük, hiszen e töprengések nem,csak a „normális életvezetés” nagy önfegyelmet igénylő vállalkozásában zavarták meg, de megoldhatatlanságukkal szinte azonnal földre is kiényszerítettéik az embert — már megint az „istenen jár az esze”, s képtelen elfojtani magában azt az „idétlen vágyakozást”, hogy megkapaszkodjon e mérhetetlenségben. Pálnik ugyanis hosszú vívódás után évekkel ezelőtt belátta, hogy a személyes isten, a beavatkozó, a teremtő, a sújtó, a megítélő — az itteni pap istene, azé, aki az asz- szony halála napján estig a ház körül ólálkodott, hogy titokban mégis egyházi rangra emelje az eseményt — végképp feloldódott abban a homályban, amelyből újra kikeresni a hit friss aktusára volna szükség; ám a gondolat, hogy mégis, h,a van, hol és miképp lehetne, nem hagyta nyugodni, s amikor eleve reménytelennek ítélve ugyan, megkísérelte megfejteni a rádiókészülék rejtélyét, a hullámok természetéről szerzett ismereteitől inspirálva váratlanul ahhoz az igazolhatatlan föltételezéshez jutott, hogy talán az isten a tér egy számunkra megközelíthetetlen, fölfoghatatlan és rendkívüli összefüggése, a tér legritkább, „abszolút ritka” szerkezete, téreset, nekünk semmi. Ám mindőn megdöbbenve e lehetőségtől már-már ott tartott, hogy teljesen összezavarodva azt hitte, ha az állomáskeresőt helyesen állítja be egy szélső hullámsávon, talán foghat „valami jelzést Tőle”, erőnek erejével rászorította magát „az azonnali kijózanodásra”, mert világosan látta, hogy így hamarosan megőrül, márpedig „a tébolyban nincsen semmiféle isten”. Teljesen megszabadulni azonban e különös gondolattól nem tudott, s mint máskor is, ha „életének hajóját e lék” fenyegette, ezúttal is arra kényszerítette magát, hogy hanyatt dőlve a sezlo- non, figyelmét a mennyezet repedéseire, az ajtókilmcsre, a cigaretta hullámzó füstjére összpontosítsa, mert csak így volt képes újhól önmagára találni. Rövidesen felkelt, hogy kiszáradt torkát vízzel öblítse le, s miár fordult is volna vissza a ,jkamlbinátszóba’’ felé, amikor a faliórára nézett, s látta, indulnia kell. Dühösen kabátot húzott, bezárta maga mögött az ajtót, s elindult a sáros utcán a szemerkélő esőben. Elhatározta, míg elért a Kultúrtház húsvörös épületéig, hogy semmiképpen nem engedi felbosszantani magát, de amikor odabent „a leginkább bégetésre emlékeztető” köszönés-zápor után („Jó reggelt, Tanító Űr!”) megpillantotta a leendő kórus szedett-vedett, fásult, kedveszegett tagjait, alig tudta türtőztetni indulatát, hogy közéjük ne hajítson valamit. Mégis 791
