Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Krasznahorkai László: Az állomáskereső (halálnovellák)

■telem csöndben nagy nyugalom szállta, meg, ismét a régi béke, amit — szögezte le némi büszkeséggel — lám, mégsem olyan egyszerű tartósan megzavarni. Elhatározta, hogy még csaik nem is jelzi előre kifogásait, ráér akkor, ha távolmaradása miatt megérkezik a titkár újabb cédulája, elfoglalta hát helyét az ablakpárkány miellett, s csak ült a sértetlen csöndben, a várakozás, a tépelődés, az emlékezés s a folyton előre nyomuló gondolkozás felszabadító megfosztottsáigálbam, kezeit a karfián nyugtatva, hátával a támlához simulva, lábaival kissé még a levegőben, mert azok a magasra polcolt párnáik miatt nem értek le egészen a padlóig. Ült az ülés okozta örömmel, attól tökéletes függésben, de háiboríthatatlanul, elesettségében is kissé már az örökkévalóságba úszva át, mégis itt, e salétromos falak között, a kopott bútorokból, a légyszaros mennyezetből, a vetetten, félrehillent sezlonból áradó sivárságban, ebiben az áporodott, zakniszagú helyiségben, amelyre — hogy számára követhetetlenül jó néhány óra röppent el — lassan ráesteledett. Felkelt hát, ikiiment a konyhába, hogy egyen valamit; ikonzervet .bontott, asztalhoz ült, s hidegen, néhány falat kenyérrel bdkamalazta az ételt. Cigarettára gyújtott, elmasogatta a kanalat meg Wagroszta pálinlkáspöharát, majd nekitámaszkodva az lalmazöl-d Ikre denen ek, nézte, cigarettájáról mint kígyózik a füst lassan felfelé. Aztán, hogy -meghallotta a zörgést, ajtót nyitott a némiképp már kijózanodott fullajtárnak, átvette a kodkás papírlapot, betessékelte Wegrosztát a konyháiba, majd — miután az „általános gyengeségről” panaszkodó elcsigázott ember kérdésére („Nem volna inkább egy kevés söre?”) megrázta a fejét, s kitöltötte néki a pálinkát — leült az asztalhoz, és megírta válaszlevelét. Azon, hogy

... maga nem fogja tudni cserben hagyni az embereket, és ha az én szavam magának semmi, akkor az emberek lelkesedése győz/ meg, mntvel kapcsolatban ráadásul bízom \mugábtmj hogy maga nem lesz a fejlődés hátulütője ...

a legszívesebben röhögöt volna, mert biztos volt benne: még a falutitfcámak sem lehet az ellen semmi kifogása, ha ő „a közeli gyászesetre és a holnapi temetésire való tekintettel” sajnálattal elhárítja .a megtisztelő megbízást. Weg- raszta kezébe nyomta az üzenetét, a leikére kötötte, hogy „de aztán el ne veszítse az úton”, majd kálkísérte, bezárta utána az ajtót, s úgy vélte, nyugalmát most már nem fenyegetheti semmi. Ismét elmosta a pálinfcáspdharat, az asztal alá tolta a széket, a felmosóronggyal eltüntette a fullajtár sáros lábnyomait a kövezetről, azután viszament a ,Jkombinátszabába’ ’, levetkőzött, s rövid rádiózás után hamarosan elnyomta az álom. Az éjszaka békésen telt, hosszú hetek óta először aludta át anélkül, hogy felriadt volna, de bajmaltájit, amikor a szomszéd harsány kakasa felébresztette s épp elhatározta, nyolcáig ki nem kel az ágyból, dühösen hallotta, hogy odakint megint türelmetlenül dörömböl valaki. „Ki az?!” — szólt ki a csukott ajtón keresztül Pálmáik, meztelen lábait emelgetve a hideg kövön. „Megint én! — hangzott Wegroszta vékony hangja. — Csak nyissa mán ki!” S az üzenet ezúttal túltett minden eddigi fenyegetésen, a falutitkár hajtihatatlain volt, s ellentmondást nem túróén közölte, hogy

790