Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Krasznahorkai László: Az állomáskereső (halálnovellák)

lyettesből lebt fullajtár naponta többször is rátörte az ajtót az egyre fenyegetőbb hangú s az utólagos belejavításoktól szinte olvashatatlan céduláikkal, ámbár — zavarba ejtő módom — azzal a kéréssel együtt, hogy „mint értelmiségi helyzetű, egyúttal javítsa már ki a fogalmazás esetleges hibáit”, mert — mint írta — bár ő mindent megtesz, hogy „suhanjanak azok a mondatok”, egymaga nem boldogul. Pákáik természetesem, mert e meglepő kérésben bizonyos fokú engedékenység és személyes rokonszenv jelét látta, kezdetben azt hitte, javíthat sorsán, ha három, négy, sőt olykor öt egyszerűbb mondatba osztja a falutitkár tehetetlenül sodródó, már középtájt ed-elfulladó, kilométeres szüleményeit, s a toldalékok helyes alkalmazásával rendet vág a már-már menthetetlennek látszó nyelvi zűrzavarban, ám hamarosan rá kellett döbbenjen, hogy várakozása hiábavaló, mert a falutitkár — miközben igyekezett, mint tudatta, „megszívlelni” Pákák „utánozhatatlan helyreigazításiait”, és újakat kért — lassan már ott tartott, hogy nyíltan megfenyegeti a Sárga házzal, a „ha nem hagyja abba ezt a rossz közhangulatot keltő sírdogálást, ha nem tér azonnal észhez, és nem viselkedik annak rendje s módja szerint 'becsületes magyar emberhez méltón”. S aztán — egyszeriben — vége lett: Wegroszta, s így voltaképpen a falutitkár szinte egyik napról a másikra eltűnt az életéből, s minthogy attól kezdve egészen a mai napig nem is kapott több effajta cédulát (noha már három nappal ezelőtt, amikor a megrendült döktor szavai — „Kimondom a mortis-t!” — elhangzottak a konyhában a kövezeten fekvő nagydarab asszony hűlő teteme fölött, sejtette, hogy nemsokára bekövetkezik), nem csoda, ha most első ijedtségében úgy érezte, nemcsak annak gondolatába kell beletörődnie, hogy részt vesz — mert mit tehetne mást? — a falusiak újabb otromba vállalkozásában, de azzal is számolnia kell, hogy a falutitkát élete végéig újabb és újabb „társadalmi megbízatásokkal” fogja ostromolni. Any- nyira elmerült e tépelődésiben, hogy csak nagysokára hallotta meg Wegroszta dörömbölesét a bejárati ajtón, aki — mint más délutánokon is, ha sok küldeményt kellett kézbesítenie — ezúttal is a részegségtől ellba/míbulva támaszkodott már a falnak s nyújtotta át főnöke megint csak „sürgős” üzenetét, majd követte bátortalanul, de elszántan Pálnikot a konyhaasztalig, hogy felhajtsa szolgálatainak pálinkáiban mért ellenértékét. Az üzenet hangvételéiből nem lehetett megállapítani a falutitkár távolabbi szándékait, mert rövid és zavaros részvétnyilvánításon kívül, amit — mint sajnálkozva ismerte el — előző céduláján elmulasztott, csupán annyit közölt, hogy

. . . az első próba öt(5)kor a Kultúrban, és minijeikért karvezető a mi kis falunkért — határozott kérés ez! — előre! hágaSmagunknak építjük, ezt ne felejtse el, bár maga ezzel természetesen ...

de mire Pálnik kisilabizálta a formátlan betűkkel telerótt aprócska papirost, már maga sem törődött eme távolabbi jövővel, mert — akárha a falutitkár sugalmazta volna — hirtelen rájött, hogy a holnapi temetésre s a gyászra való hivatkozással van még remény elhárítani a titkár lelkesedéstől izzó ajánlatát. A hónaaljánál fogva sikerült kituszkolnia Wegrosztát az utcára, majd — hogy még látta, az néhány bizonytalan lépés után tehetetlenül beleoldalaz a járda mellett futó szennyvízcsatornába — bezárta az ajtót, visszatért a „kombinát- szobáiba”, kikapcsolta a most már morze-jeleket sugárzó készüléket, s e hir789