Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Krasznahorkai László: Az állomáskereső (halálnovellák)

élete a háziban, ha lelhet, még pokolibbá vált, így azután, e kettős fenyegetettségben — minthogy sem az utcára nem merészkedhetett iki, hiszen, ha észrevették, előle már a köllkök is ijedten iskkolbaik el, se felesége szúrós, tetten érésre sóvárgó tekintetét nem tudta elviselni — a lassan inkább amolyan óvóhelyül szolgáló „kambimátiszoiháiban” húzódott meg, és megpróbált nem tudomást venni a körülötte burjánzó elhatalmasodott tébolyról, mint maga nevezte, „a nyers, a fékevesztett ostobaságról”, aminek, állapította meg még annák idején, mindenki áldozatául esik, ha saját magával nem bír bármi nagyságot szembeállítani. Ez azonban igazán nem volt könnyű, a küzdelem szinte napról napra őrölte fel, hiszen már az asszony, ,,e rohadt némiber”' aljas 'és megalapozatlan vádjainak sűrű szövedékét átszakítani is lehetetlennek bizonyult („Mintha egy veszett kutyának próbáltam volna felolvasni a Hegyi Beszédből . ..”), nem beszélve arról a szörnyű nyomással szembeni tehetetlenségről, mely mind- untalanul elfogta, ha arra gondolt, hogy valahol tán épp most ütik rá következetes erőfeszítésére, kihívó, ám érthető különállására a „közveszélyes bolond” jogtalan szőgyenibélyagét. Azt suttogták róla: félkegyelmű, holott Pálmák elhatárolta magát mind az idegességtől, mind a megőrüléstől, s ha valamin, hát mindössze az undorán nem bírt úrrá lenni; s noha azzal az állításával, hogy ő „csupán egy keserű, nyugodt ember”, inikáhb csak megelőlegezte magának az elérni kívánt lelkiállapotot, annyi bizonyos, hogy minden ízében normális akart lenni, hogy szerette volna őszinte örömmel („És mihamarabb . . .!”) átadni magát az „ami van, annak úgy is kell lennie” kikezdhetetlen békéjének, hogy nem kívánt mást, mint kiegyensúlyozottan élni „a rendelkezésre álló kereték között”, legalább azzal a józansággal, mely — pusztán azért, mert bennük fájón rejtve van — az arra érdemes dolgokat nem akarja nagyszerűségüktől mindenáron megfosztani. Ügy vélte, neki „személy szerint” aligha van más lehetősége, minthogy újrakezdi az egyszerű mozdulatok és a látszólag semmitmondó aselékedeték begyakorlását — mindenféle kérdésfeltevés, kínzó belei ele j tik ezés, s érteimének örökös felhánytorgatása nélkül kimenni és bejönni egy ajtón, rendesen felemelni egy vizespoharat, jóízűen kihörpin- temi, majd visszatenni a helyére, ülés köziben csak ülni, jáirfkálás közben kizárólag járkálni, oigarettázás, evés vagy alvás közben csak cigarettázni, enni vagy aludni —, miként tudta, csupán akikor remélheti, hogy e mozdulatok és cseiekedeták alkalmazásával önkéntelen részvétele a beláthatatlan világban boldog bizonyosság, s nem fölösleges, mert hiábavaló ellenkezés lesz, ha majd sikerül, mint disznót sortéitól, megtisztítania életét a legutolsó aprócska kérdéstől is, mert hisz véleménye szerint a válaszadásra való képtelenség a kérdezésnek ezzel az örökösen csifcliandó ingerével „a ránk mért első s egyben utolsó csapás, a mi valóságos keresztünk”. Hogy a benne voltaképpen föl sem merülő ellenállás szélsőséges módja (,,... aki kedvünk ellenére van, orrba rúgni, ami védtelenné tesz, szétzúzni folyton ...”), a lázadás nem adatott meg néki — hiszen Pálmák nem bizonyos részletekbe, hanem „az egészbe” nem tudott belenyugodni: a gyötrelmek végeérhietetQanségét gúnyos edrtagy ol ts ággal fölvázoló napfelkeltékbe, a megválthatatlanságra szüntelen figyelmeztető napnyugtákba, a közöttük ásító reménytelién órák egymásutánjába, az őszbe, mely a szívét, a télibe, mely az értelmét igyekezett kikezdeni —, úgy ítélte, a leghelyesebb, ha abbahagyja ezt a hozzá „méltatlan csaholást”, és kiépíti, hogy majd hibátlanul belesimulhasson, az elemi szokások zárt eleganciáját, a maximális függés szinte mértani rendjét, amelynek mozdulatlan középpontjában végre