Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Krasznahorkai László: Az állomáskereső (halálnovellák)
KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ Az állomáskereső (HALÁLNOVELLÁK) Hogy egy elbi zonytalan odott kézmozdulattal útj ára bocsátotta annak futárrá züillesztett hajdani helyettesét s a kodkás irkából kiszakított papírfecnin nagy- nehezen sikerült kibetűznie a kétségbeesett fogalmazási gyötrelmekről árulkodó üzenetet, nyomban látta: szembeszegülni a falutitkár ünnepélyes akaratával nagyjából ugyanolyan botrányos képtelenség volna, mint — mondjuk — táncmulatságot rendezni a haldoklóknak egy elfekvőiben, öklendezés közben gondtalanul fütyörésznd, vagy pimasz módon másnak a sírgödrébe ugrani; ugyanakkor azonban nemcsak arról volt határozottan meggyőződve, hogy ő aztán . . . a Község Valóságos Történelmének kerek 30. évfordulóiájmskr sajátkezűleg összeválogatott díszkórus karvezetojm&U tisztes'ellátni. . . tökéletesen alkalmatlan, hiszen azalatt a több mint harminc esztendő alatt, míg nyugdíjba vonulásáig a helyi elemiben hülyénél hülyébb köiköket okít- gatott, se a hallása nem javult meg, se a kottaolvasás képességét nem volt szándékában maradéktalanul elsajátítani, de tudta, arra is mérget vehet, hogy ha ellenállás nélkül beletörődik e megbízásba, mindenfelől fenyegetett énjének amúgy is folyton bomlani kész egysége végképp „szétrongyolódik”. Két ízben is vissza kellett térjen a bejárati ajtóihoz, miért az elmúlt években kissé szabálytalanul működő emlékezete ezúttal sem tájékoztatta biztosan, vajon nem mulasztotta-e el („... mégis ...”) elfordítani a kulcsot a zárban, majd — hogy meggyőződött róla, odakint ről most már senki 'emberfia („Legalábbis közvetlenül ...”) nem lepheti meg — elmosogatta s tisztára törölgetve a helyére rakta a fullajtár után ottmaradt pálinká&poharat, bement a jkombiinátszobába”, és fejét két ökle közé szorítva megpróbálta elejét venni annak a heves sírás- kényszernek, mely — akár az ideges dadogót a dadogás — őt is váratlanul, alattomosan támadta meg, s természetesen „mindenféle gúny” céltáblájává tette. Valójában azért ennél többről volt szó, noha a falubeliék — élükön a feleségével meg a titkárral, aki szinte korlátlan hatalmát annak köszönhette, hogy minduntalan érezhető jelenlétéiben az ember mintegy mocsárban állt, s megkapaszkodnia egyszerűen nem volt miiben — mást nemigen tudtak felhozni ellene, amikor jó néhány esztendővel ezelőtt az asszony „szívós kárálására” kimondatlanul is megfenyegették, hogy bevitetik a Sárga háziba, mint lelkének „ezt a kínzó megnyilatkozását”, s miért szabadulni ettől nem tudott, a rettegett ítéletet csupán a közmegegyezés odázta el, abban ugyanis mindenki egyetértett, hogy „az asszony felügyelete alatt Pálnilk igazán jó kezekben van”. A m öcsik ölöd ásnák, a rosszindulatú szóbeszédnek persze nem lett vége, 785
