Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)
pretációs feszültségterének műszavával. Hozzá kell tennem, hogy ez a feszültségtér kettős: nemcsak realitás és irrealitás, hanem az ábrázolt pusztulásfolyamatok egyetemes egzisztenciális, illetve konkrét szociális értelme között is fennáll. Arról van szó, hogy a romlás nagy látomásainak nemcsak díszletei a roskatag épületek, sze- dett-vedett pusztuló berendezéseikkel, nemcsak jelmezes alakjai e vigasztalan sorsú páriák, szélsőségesen romlandó állapotukban nemcsak szimbolizálják a transzcendens távlatok nélküli condition humaáne-t. Létük fantasztikuma épp annyira történelmitársadalmi depravációjukból is ered. Itt mutatkozik meg, hogy az író által választott és kidolgozott formában a kedven, a tehetségen, a hajlamon túl az empíriához való ragaszkodásnak szociális pátosza is van. 10. A klasszikus poétikák gyakorta megkülönböztették a műfoimákat abból a szempontból is, hogy mely társadalmi réteg körét idézik fel. A modem kritika a maga esztétikai formaközpontúsága okából elveti ezt a szempontot, a mi házunk táján pedig még azért is, hogy elkerülje a perzekútord tematikus kívánalmak látszatát. Én most mégis visszatérek e szemponthoz, mégpedig azért, mert úgy gondolom, formai konzekvenciákkal is jár, hogy a Sátántangó a társadalom nyomorultjai, a társadalmi hierarchia alján élő emberek közt játszódik. A probléma az elbeszélő viszonya alakjaihoz, mely itt csak a fölülről letekintés lehet, az ebből adódó, művészi következményeiben is jelentékeny erkölcsi bonyodalmakkal. A 30-as évek népi mozgalma, mely A puszták népével halhatatlan műalkotást is kitermelt magából, ezt a dilemmát a művészileg termékenynek bizonyuló emancipatorikus pátosszal, az „egy vagyok közületek, aki kiemelkedtem — kövessetek!”, az Erdei-féle „paraszt beszél a parasztról” megrendítő gesztusával s egyben távlatával oldotta fel. A szociografikus realizmusnak ma is vannak folytatói, de természetesen, mint mindenütt, ahol nem végiggondolatlan érzületek és előítéletek, hanem kimunkált irányok jelentkeznek, már érintetlenül a népi-urbánus ellentét választóvizétől. Elsősorban Csalog Zsolt és Tar Sándor művészetére gondolok (akik analóg törekvéseket a filmművészetben, Gazdag Gyula, a Gulyás fivérék és ifj. Schiffer Pál műveiben találhatnak). A folytatás elsősorban a szolidaritás és a társadalmi egyenlőtlenség fölött érzett felháborodás folytatása: az elesettségben és meg- nyomorítottságban is koronkint megmutatkozó emberi értékek és méltóság felmutatásáé. De nem folytatható a félszázad előtti perspektívákból és reménységekből táplálkozó művészi gesztus. Ám az elbeszélő viszonya alakjaihoz itt is az egyenlőtlenségből kinövő elemi formaproblóma. Ezért a művészi dilemmának a nyelv kérdésében kell kulminálnia. A beszéd hierarchikus kettéválásában a „mi” és az „ők” beszédére. Műveikben az alakok egyes szám első személyű monológformája, a közvet- len-anyagszerű megszólaltatás, a tájnyelv nem folklorisztikus különcködés, mint már Móricz nagy regényében, A boldog emberben sem volt az, hanem — Csalognál, Tarnál — az írói jelenlét kiküszöbölésének követelménye, mert a reflexió szükségképp az „ők” nyelvén szólalna meg ebben a viszonyban, s a kettő áthidaló perspektíva nem ismeretes. A reflexió nélküli anyagszerűség itt tehát szigorú formaelv, s felületes a dokumentarista jelzővel elintézni. Konrád György viszont azért is juthatott sok más ok miatt a tiszta reflexió, a nagy belső monológok, a tudatban elvégzett életkísérletek kiérlelt formájához A látogatóban, mert a témakomplexumot a másik oldalról közelítette meg, az emberi nyomorúsággal hivatalból foglalkozó „látogató” résztvevő és ezért fájdalmas-tehetetlen alakjának szemszögéből. Végül egy harmadik — irodalmunkban azonban csak elvi — lehetőséget látok egy olyan formára, amely a végsőkig feszített művészi gyűlölködés és egyetemleges megvetés gyilkos- szatirikus attitűdjével elfogadná a felülnézetet és ilyen szemmel tekintene alá az emberekre — mint állatokra. Igaz, egy ilyen forma saját művészi igazságának érdekében nem állhatna meg a legelesettebbek életének tematizálásánál. Meggyőződésem szerint Kranznahorkai Lászlót tudva-tudatlanul (édesmindegy) ezek a dilemmák térítették abba az irányba, hogy megszüntesse az írói jelenlétet művében, s visszataláljon az írói omnipotencia oly sokszor bírált, s mint most újra 765
