Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)

kiderül, mélyen demokratikus princípiumához. Regényében nincs külső szem (az író szeme), melynek jelenléte ebben a történetben jóváhagyása volna a hierarchiának, hiszen ezt a világot kívülről csak felülről lehet szemlélni. Ugyanakkor magában a történetben az egyenlőtlenség, a hierarchia a maga vaskos realitásában a fantasztikum egyik döntő forrása. Az égből pottyant csavargó-kalandor megváltók fantasztikuma biztos talajon áll, hiszen tudjuk, kik ők a reális hierarchia magasabb szintjén. A deklasszált doktor ugyanakkor részben egykori tekintélye maradványaként, részben a telep lakóihoz képest jó módja okából, minden sunyi, szolga-mód kinevetett bogara ellenére a társadalmi hierarchia csúcsán áll a telep kisvilágában, ahogy Estike, a páriák páriáinak páriája, a legalján. Nem is véletlen, hogy Irimiásék és a telep találkozásából, a regénytörténet centrumából ők kívül esnek. (Irimiásékkal egyikük sem kerül kapcsolatba, s a telepiek éppúgy nem veszik be a doktort a „vállalkozásba”, mint Estike nővéreit és anyját), noha az egyik megfigyeléseivel, a másik „áldozatával” építi a történetet. A látszólag betétjellegű részek valójában a regény homogeneitását szolgálják. Az imént lehetőségként említett gyilkos szatíra itt a nézőpontok között a hierarchiában többféleképpen felbukkan. A'doktornál, illetve Irimiás jelentésében, mely egyrészt megvetően igaz jellemzés, másrészt a hivatal számára elfogadhatatlanul színes egyedi ábrázolás. Itt tehát a nyelvprobléma is megjelenik, miközben az is nyilvánvaló, hogy akik Iirimiás jelentését „lefordítják”, maguk a hivatali hierarchia legalján működő megvetett aktakukacok. Végül a nagy Iri- miás-féle terv végösszege Irimiás szerint: „Pályánk fölfelé ível. Eddig nekünk mondták meg, mit kell csinálni, most majd te leszel, aki mondja. De pontosan ugyanazt. Szóról szóra.”

Az egyenlőtlenségre, a hierarchiára való ilyetén érzékenység végiggondolt írói demokratizmus. Kétségtelent, hogy a regényben oly nagy szerepet játszó időmúlás és halál is nagy egyenlősítő, őseredeti demokrata. De nem „csak” erről van szó. Hanem először is az elemi erejű részvétről. „Mert ebben a képben látnom kellett a mindörökre kisemmizettek nyomorúságát, a szerencsétlenek és kitaszítottak, a tengődök és védtelenek tömegét, s a maguk szuszogásából, horkolásából, nyögéseiből hallanom kellett a parancsoló segélykiáltást is ...” — mondja Irimiás, a regény kontextusán belül persze sanda célzatú pátosszal. Ám a felszabadulás vágya — a csodavárás nyomorúságos formájában — valóban létalapja a regény megalázottainak és megszomorítottjainak. És ez a vágy — most már az egész regény moralitásának szellemében — kétségbevanbatatlanul jogos. Alapja az emberi méltóság.

Meglepő, hogy egy író ma föleleveníti ezt a szabadsághoz és végességhez egyként kapcsolódó életórtéket, mely — megcsúfoltatásának hosszú históriáját belátva — kiüresedettnek és divatjamúltnak tűnik. Még meglepőbb, hogy a végzetnek ilyennyire kitett, a szerencse javaktól ilyennyire megfosztott életkörben teszi ezt. A motívumot, persze újira a kontextusnak, a történetbeli helynek megfelelő inverzióval megint csak Irimiás pendíti meg, méghozzá a telep felé menet (Első rész, 2. fejezet): „Uruk vesztett rabszolgák ezek, de nem tudnak meglenni büszkeség, méltóság és bátorság nélkül. Ez tartja bennük a lelket, még akikor is, ha tompa agyuk mélyén érzik, hogy mindezek nem belőlük fakadnak, mert ők csalk ezek árnyékában szeretnek élni... Aztán . . . amerre igyekszik ez az árnyék, arra vonulnak ők is, mint egy csorda, mert árnyék nélkül nem megy, mint ahogy nem bírják pompa és káprázat. .. nélkül sem, csak aztán nehogy egyedül hagyják őket ezzel a pompával és káprázattal, mert akkor megdühödnek, mint a kutyák és szétrombolják az egészet. Adjanak nekik egy jól fűtött szobát, párologjon az a paprikás, a kutya úristenit, esténként ott az asztal tetején, és boldogok, ha éjjel a meleg dunnácskák alatt vihogva beletalálnak a szomszéd húsos asszonykájába ...” Ez az intonáció bizonyos mértékig a regény egész történetének intonációja, és — mint Irimiás éles belátásai és beleérző megfigyelései általában — igaz. Csakhogy a regény nagy művészetéhez tartozik, s ez Krasznahorkai művében újra megmutatkozik, hogy igazságokat szembesítsen és állítson egymás mellé, anélkül, hogy ideologikus módon választana közöttük. így a büszkeség, a méltóság, a bátorság árnyékában való élet mel766