Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)

fantasztikus, az empirikus világ zárójelbe tétele alig létezik. Mándy jelentős és tökéletesen magányos művészetét említhetjük, Hernádi korai fikcióit, és ebbe az irányba indult el nemrég egy új tehetség, Márton László. Hogy a modern magyar próza munkásai között mért van ennek a beállítottságnak ritkaságértéke, azt valószínűleg az indokolja, hogy szorosabb a kapcsolatuk prózánk realista hagyományaival, s főképp szociológiai feladatának hagyományával, mint amit az áttörés, a nóvum felfogásának és befogadásának idején ebből érzékelni lehetett. (Tudomásom szerint erre az összefüggésre először Thomka Beáta, a kitűnő újvidéki kritikus mutatott rá.)

Krasznahorkai fantasztikumában sincs zárójelbe téve az empirikus világ, sőt, rendkívüli pontosságú és gazdagságú pozitív realitásérzék működik írásában. Ezért az a feszültségtér, melyről a régi fantasztikus irodalomban beszélhetünk a fantasztikum és a realizmus között, nála eleven. (A két pólus ezúttal valóban pólusokként értendő, egymást határozza meg.) A cél azonban fordított. Míg E. T. A. Hoffmann, Poe, Le Fanu, Stevenson nagy műveiben a kísérteties, borzongató irrealitás a realitás keretében és realitás eszközeivel van felidézve, és éppen ebből adódik hatásuk, addig a Sátántangó éppenséggel a realitás démonikus fantáziálása — maga a realitás és nem más, ami démonikus fantazmagória. Míg ott a démonikus fantasztikum a realisztikus, gyakran természettudományos módon racionális felszín alatt sejlik át, emiatt lépten-nyomon lelepleződik, s kiderül róla, hogy ő maga a — racionalitás feltételeinek is eleget tevő — realitás. A fantasztikum egy szekularizált világ tapasztalatával — ezt hívták a romantikusok a „közönséges életnek” — megalapozott vágy e tapasztalatokon való túllépésre, vagy a bennük való kielégületlenség, rosszérzés kifejeződése. A világot racionális háló borítja, amelynek megvannak a maga felhasadt szemei és szálai. A romantikus fantasztikus irodalom ambivalenciájának, tétovázásának oka magának a világlátásnak a tétovázása afölött, hogy e hasadékok a lélek sebei, vagy túlra vezetnek, egy (a kései romantikusoknál egyre inkább) gonosz demiurgosz vagy démonvilág ezoterikus birodalmába. „Nathanael, megbosz- szankodván, hogy Clara a démon létét csak az ő bensőjében statuálja, az ördög és az irtózatos hatalmak egész misztikus tanával akart előállni” — írta E. T. A. Hoffmann Der Sandmann című novellájában. A Sátántangó fantasztikumában már nincs helye ennek az ambivalenciának, a hely, ahol mégis fölmerül, éppenséggel kizárásának, kiiktatásának helye. A „közönséges élet” kitölti a világot, aki túllát rajta, csak üres űrbe láthat, s magába szívja — az üres űrből is — a démoniét. De ezzel nem szűnik meg közönséges élet volta (mint Kafkánál), hanem interpretációs feszültségtér jön létre reális és irreális között magán a regényen belül. A lehető legmasszí- vabb realitás, a földhözragadt történet vált át újra meg újra irrealitásba. S pontosan ez a nagy újítás itt, hiszen realitás és irrealitás interpretációs ambivalenciáját az interpretáló helyén, a tudat különböző síkjain sokszor fölidézték már. Krasznahorkai, mint láttuk, a történetbe ágyazott nézőpontok rendkívüli szaporításával és kölcsönös relativizálásával őrzi meg a történet elsőbbségét az interpretáoióval szemben.

A Sátántangó a modem fantasztikus irodalmon belül két jelentős kísérlettel tart rokonságot, Bulgakov Mester és Margaritájáva'l és García Márquez Száz év magányával. Rokonítja őket a mindennapi élet fantasztikus stilizálása és ugyanakkor megőrzése. Bulgakov megoldása (minden nagy szépsége ellenére nem teljesen sikeres Sátán ás társulata), a vizionárius-íróitól (a regénybeli regény) a bumorisztikus-hét- köznapiig. Garcia Márquez megoldása egy nagyszabású hiedelemvilág kiépítése, értelmezése racionális alternatívájának egyidejű felvillantásával: egy pusztuló életkor mitológiája, melynek forrása az értetlenség a fölébe kerekedővei szemben; néprajzi költészet, melyben az olvasó élvezheti a fantázia bonyolult arabeszkjeit, de ugyanakkor nem kell annak a világlátásnak az álláspontjára helyezkednie, mert tudhatja, mik azok a racionális tények, melyeket azért fon körbe és díszít fel a fantázia, mert nem képes megérteni. Krasznahorkai a fentieknél meggyőződésem szerint nem kisebb jelentőségű megoldását jellemeztem az imént a történet inter764