Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Fodor István: Korai történelmünk új szintézise (Magyarország története 1. 1-2. kötet)

tükröz. Magam is ezt a felfogást vallom, mégis beismerem, hogy számos vitatható, sőt támadható pontja van ennek az elméletnek is. Vitatni azonban tárgyszerűen kellene, s nem a valóság „kiigazításával”. Néha még ott is vitám van a szerzővel, ahol alapvető mondandójával egyetértek. Mert szentigaz, hogy a tarsolylemezek elterjedése nem igazít bennünket útba az őshaza keresésekor, de hogy „az ezüst tarsolylemezek nagy ötvösműhelyekben készültek, és bánmedy nép előkelői beszerezhették” (460.) — ez a gyanútlan olvasó sommás félrevezetése, mert mivel magyarázható akkor, hogy a Kárpát-medencén kívül mindössze két ép tarsolylemezt ismerünk, egyet cseremiszföldről, egyet pedig a svédországi Birka nevű viking temetőből? Mégsem lehetett ez a tarsolylemez olyan kereskedelmi tucatárú, ahogyan a szerző beállítja! Ráadásul véleményem szerint ezeket szinte kivétel nélkül magyar ötvösök készítették, csakhogy zömmel már a honfoglalás után, ezért találunk belőlük oly keveset Kelet-Európábán.

Az ősmagyarság vaskori történetének ismertetéséből is igen-igen nehéz kihámozni, mi is valójában a szerző álláspontja. Előbb szkeptikusan ítéli meg a II—VII. századi baskíriai bahmutyinói műveltség népességének magyar nyelvűségét (475.), később mégis láthatóan ehhez a feltevéshez csatlakozik, a lomovátovói műveltség szilvái csoportjában pedig az obi-ugorok elődeit véli. (484.) így azonban érthetetlen, miért véli a szerző, hogy őseink ekkor a Volga mindkét partján éltek, hiszen a bahmutyinói műveltség soha nem terjedt még a Volgáig sem, nemhogy attól nyugatra. (Ehhez képest szinte elhanyagolható apróság, hogy a Szvijága a Volga jobb, és nem bal parti mellékfolyója.) (458.) A lomovátovói és a bahmutyinói emlékek nagyon is kis számban állíthatók csak párhuzamba honfoglalóink hagyatékával (482.), a későlomovátovói övveretek párhuzamait a későavaroknál találjuk meg. A 485. lapon újból visszatér a szerző a volga-kámai és a honfoglaló magyar szem fedők kérdésére, sajnálatosan pontatlanságot pontatlanságra halmoz. Egyrészt Tankejevkában is leltek ún. „magyar típusú” szemfedőt, másrészt Rakamazon nálunk is előkerült a szterlitamakihoz hasonló arany szem- és szájlemez. Későbben az ugor kori lótartásra is visszatér, s meglepetve olvashatjuk: „A lovaglás az i. e. 2. évezred derekától az Ural mindkét oldalán igazolt.” (490.) Így igaz! A perdöntő bizonyítékok a sírból előkerült csont zablaru- dak. De miért állított mást szerzőnk harminc oldallal előbb ?

Valamikor az i. sz. V. század körül Bartha Antal feltevése szerint őseink a Vol- ga-Káma vidékéről az Alsó-Volga vidékére vándorolták. Fölöttébb elgondolkodtató azonban, amit e vándorlás okairól vél: „Ügy képzelhető el, hogy az ugor magyarok huzamos egy heílyben élésüket fokozatos déli irányú vándorlással váltották fel. E vándorlásuk esetleg kapcsolatba hozható az égetéses-irtásos földművelés parlagodási rendjével.” (492.) Megvallom, nekem nincs oly élénk fantáziám, hogy el tudjam képzelni az ősmagyarokat, amint az Alsó Volga-vidék fátlan steppéin éppen irtásos- égetéses földművelést folytatnak. Kétség nem férhet ahhoz, hogy elődeink a nomád népek törvényei szerint cserélték fed ekkoriban hazájukat, nem pedig az Űréitől a Kárpátokig irtatták maguk előtt a fát s égették a harasztot. Hogy e meglehetősen jól adatolható elképzelés ellenében miért kockáztatta meg a szerző e hajmeresztő ötletet? Azt hiszem, néhány sorral feljebb leljük magyarázatát: „Az Alsó-Volga vidékén ... az ugor magyarokra a nomád életmód hatást gyakorolt, de földet is műveltek.” Nyilvánvaló, hogy a szerző az ősmagyarság nomád volta ellen hadakozik, csak nem értem, miért. Mert minden nomád nép művel földet is, elődeink nomád voltát a források és a régészeti leletek is igazodjék. Meg persze azt is, hogy a honfoglalás előtti kb. két évszázadban gazdálkodásukban igen jelentős szerepre tett szert az ekés földművelés, s nem klasszikus értelemben vett nomád népként vették birtokukba kárpát-medencei új hazájukat.

Nem kétséges, hogy a szerző dolgozatának leghasználhatóbb részei a magyarság dél-oroszországi történetével foglalkozó fejezetek. Itt a szerző láthatóan jóval otthonosabban mozog, magabiztosabban kezeli adatait, ami érthető is, hiszen korábban egy monográfiát is szentelt e témának.21 A baj csupán itt is az (még talán fokozottabban), mint említett könyvében: a kazárokra, szaltovóiakra, türkökre, bizánciakra,

750