Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Fodor István: Korai történelmünk új szintézise (Magyarország története 1. 1-2. kötet)

régészeti eredményekkel. (453.) Ezt olvashatjuk: „A tudomány új eredményei a progresszív gazdálkodási ágazatok — a földművelés és állattenyésztés — kialakulásának idő- és sorrendjéről a régi keletű feltevéseket hatálytalanították. Az eredmények korántsem véglegesek, mindazonáltal Engels elméleti következtetéseinek alapjait megerősítik.” Csak a „vájt fülűek” érthetik ebből, hogy az Engels által vélt gazdaság- fejlődési sorrend: vadászat — állattartás — földművelés az újabb kutatások fényében már nem állja meg a helyét, ugyanis a termelőgazdálkodás két alapvető ágazata, az állattartás és a földmű ved és nagyjából egy időben alakult ki, amit a szovjet történettudomány képviselői is hangoztattak.19 Hogy ezt a szerző miért nem írta meg világosan, nem tudhatom. Talán félt, hogy ettől dolgozata nem lesz eléggé marxista?

Nem folytatom a homályos megfogalmazások idézését, amelyen kínos-keservesen vergődhet csak át a szöveg olvasója. Helyette a régészeti szakkifejezések bántó pontatlanságát és értelemzavaró félreértéseit említem meg. Töprenghet a régész, milyen is az a „rátétes díszítésű .. . kerámia” (424.), milyenek lehettek a „tégla alakú edények” (448.), s a szkítakori rövid kardot jelentő akinakészt miért az oroszban meghonosodott „akinak” szóval illeti a szerző. (473.)

A magyar őshaza kérdésének kibontása nem kevésbé ellentmondásos és zavaros, mint a korábbi fejezetek többsége. Hol is volt a magyar őshaza? A szerző fő érvül Julianus 1236-os útjának jelentését használja. Való igaz, hogy a szerzetes a Volgái Bolgárország területén, a Középső Volga mellett találta meg a nyugatra vándorló néprészről egykor leszakadt magyarokat. De mi igazolja, hogy e keleti magyarok az „eredeti” szállásokon éltek, s Magna Hungária azonos a legalább kétezer évvel korábbi őshazával? Fejtegetéseit a szerző azzal zárja, hogy a magyar őshaza „a Középső Volga két partjának körzeteiben feküdhetett” s „az ugorok többi ága keletebbre élhetett, legszélső csoportjaik az i. e. 2. évezred eleje — közepe táján átlépték az Urált, és megjelentek a Nyugat-szibériai síkságon”. (460.) 16 oldallal később viszont ezt a meghatározást olvashatjuk: „Az ugor magyar lakóhelyek valószínűleg a Volga két partján, de mindeniképpen déli körzetben voltak, és átterjedtek az Urálon túlra.” Tanakodhatunk, kik is „terjedtek át” az Urálon túlra, az obi-ugorok vagy a magyarok elődei? De nézzük a 402. oldal térképét. Ez a finnugor őshazát a Volga-Káma összefolyásánál, a magyart pedig a Volga kujbisevi kanyarjánál tünteti fel. Eszerint az Uráltól keletre finnugorok egyáltalán meg se fordultak, csupán a;z uráli őshaza van feltüntetve a hegység mindkét oldalán. E zavart csak tetézi a 470. lapon olvasható — már megszokott — fontoskodó óvatosság. A Volga-Káma vidékének vaskori régészeti kultúráit jellemezvén a szerző itt kijelenti: „Az ugor magyarokkal kapcsolatba hozni egyetlen eddigi kultúrát sem lehet, noha, mint erről szó volt, valószínűleg ők is ezen a tájon éltek.”

Az utolsó mondat első felével egyetértek: a volga-kámai vaskori műveltségeket véleményem szerint sem lehet az ősmagyarsággal kapcsolatba hozni. Csakhogy ebből nem az következik, hogy derék elődeink valahol lebegtek e két folyam vidékén, mint Mohamed koporsója, hanem szerintem az, hogy ők ekkor még a Dél-Uráltól keletre éltek, s csak időszámításunk kezdete után költöztek az Urál és Volga közti területre. Természetesen így is tiszteletben tartanám a szerző véleményét, ha azt mérvadó adatokkal indokolná, vagy legalább saját maga számára tisztázná elgondolása lényegét, hiszen láttuk, hogy a szövegben egymásnak ellentmondó meghatározások követik egymást.

Az ugor és magyar őshaza nyugat-szibériai elmélete ellen a szerző azt a közismert tényt is felhozza, hogy szókincsünk és a régészeti leletek tanúbizonysága alapján az ugor együttélés karában már lótartók voltak őseink. Alapvetően téves beállítás azonban az a kijelentés, amely szerint a lótartás az Uráltól nyugatra korábban alakult ki, mint attól keletre. Elegendő a Dél-Urál vidéki bronzkori andronovói műveltség fejlett lótartására utalnom, s arra, hogy van olyan feltevés is, amely szerint a helyzet éppenséggel fordított volt.20 Az Uráltól keletre fekvő ligetes és steppel területeken tehát — ahol az említett elgondolás hívei az ugor őshazát sejtik — az ugorok igenis rendelkezhettek fejlett lótartással, amit az ugor nyelvek közös szókincse

749