Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Fodor István: Korai történelmünk új szintézise (Magyarország története 1. 1-2. kötet)

hetjük a fejünket, mi köze a baskíriai őskökori Kapovája barlang lakóinak (i. e. 20 000—10 000 között) az újkőkori (i. e. IV—III. évezred) lakossághoz. (418.)

A szerzőnek az őshazával kapcsolatos terjengős fejtegetései tehát véleményem szerint nem alkalmasak arra, hogy az ősmúltunk iránt érdeklődő olvasót a tudomány mai eredményeiről objektív módon és megfelelő színvonalon tájékoztassák, és természetesen még kevésbé viszik előre a tudományos kutatást.

Ami az uráli és a finnugor őshaza kérdésében a magam felfogását illeti, azt hiszem, az újabb régészeti és életföldrajzi adatok ismeretében sem kell lényegesen módosítanom a 70-es évek közepén kifejtett álláspontomat: az uráli népek őseinek régószetileg legkorábban körvonalazható szállásterülete a Közép- és Dél-Urál vidékén lehetett az i. e. IV. évezredben — tehát a korai újkőkorban — minden bizonynyal a hegyháttól keletre. Az i. e. III. évezredben azonban a szamojédok őseitől elkülönült finnugorság nyugati csoportjai már kétséget kizáróan megszállták a Káma folyó völgyét, valamint a Káma Volgába szakadásának tágabb körzetét is. A finnugorságnak az líráitól továbbra is keletre élő csoportjában sejthetjük az ugorokat, az obi-ugorok és a magyarok távoli elődeit.16

A finnugorság i. e. III—II. évezredi történetét, pontosabban műveltségi állapotát (életmódját, társadalmát, hitvilágát) a szerző az ősi szókincs és a régészeti emlékanyag alapján vázolja fel. Régészeti szemszögből megítélve munkájának alighanem ez az egyik legsikerültebb része. Az utóbbi évtizedek régészeti eredményei alapján — bár nem előzmény nélkül történetírásunkban — helyesen hangsúlyozza, hogy a finnugorság zöme az i. e. II. évezred első felében a természeti gazdálkodásról (halászat, vadászat) áttért az állattartó-földművelő termelő gazdálkodásra, elsősorban déli szomszédai hatására, s ugyanekkor önálló fémművességet is teremtett. Kár viszont, hogy az olvasó nem kap jól áttekinthető, időrendi és területi sorrendet tartó leírást az egyes régészeti műveltségekről s a mögöttük sejthető gazdasági és néptörténeti folyamatokról. A szövegből nehezen hámozható ki e műveltségek térbeli és időbeli elhelyezkedése, az idősíkok gyakran egymásba csúsznak. Az i. e. II. évezred viszonyainak ismertetésénél például sejthetően a vaskori ananyínói temető sírköveire hivatkozik a szerző. (449.)

Emellett sajnálatos módon itt is fölös számban akadnak szemet szúró tárgyi tévedések. Így például az i. e. II. évezred közepén az abasevói műveltség lakossága nem a Dél-Urálból terjeszkedett nyugati irányba a Volga vidékére (446.), hanem éppen fordítva: dél-délnyugati irányból, a Don-vidókről a Középső Volga, majd a Dél-Urál körzetébe.17 Ugyanitt: nem poltavkini, hanem poltavkai műveltségről vagy csoportról beszélhetünk. A balánovói műveltség nem „a finnugor terület szívében” helyezkedett el, hanem a volgai finnugorságtól délre. (447.) Itt is, és másutt is rendkívül zavaró hogy a szerző nem mutatja be térképen e műveltségek elterjedését. A 449. lapon meglepetve olvassuk, hogy „az i. e. 2. évezred közepén következett be az ugor alapnyelv elkülönülése”, hiszen ezt a nyelvtudomány jó fél évezreddel korábbra teszi.18 Érthetetlen, hogyan gyakorolhatott hatást az i. e. XVI—XV. századi Káma menti turbinói temető által legkorábban képviselt turbinói fémművességre az i. e. XIV— XII. századi szamuszi és az i. e. XI—VIII. századi karaszuki fémművesség. (452.) A kámai bronzművesség kérdése a magyar szakirodalomban is töibb alkalommal megvilágítást nyert, ezért érthetetlen a szerző zavaros előadása. Kétségtelen, hogy az i. e. II. évezred közepén e szépen kidolgozott bronztárgyak készen kerültek Nyugat-Szibé- riából a Káma és a Volga vidékére, e keleti fémimport hatására alakul itt ki az ezt követő évszázadokban a finnugor fémművesség. Ezt azonban erős túllzás „nagy ipari központok”-nak nevezni, mint ahogy az import turbinói ezüsttárgyak sem jelentik azt, hogy „a finnugor népek körében az ezüst vallásos tisztelet tárgya volt”. (453.) Ez utóbbi állításával itt a szerző ismét könnyedén cserél fel évezredeket: az Urál-vidéki finnugorság ezüstkultusza csupán az i. sz. I. évezred közepétől adaitolható. Néha már-már az volt a benyomásom, hogy a szerző szándékosan kerüli a világos megfogalmazásokat s szántszándékkal burkolja ködbe mondatait. A termelőgazdálkodás kialakulásával kapcsolatban például Engels klasszikus művét szembesíti a legújabb

748