Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Fodor István: Korai történelmünk új szintézise (Magyarország története 1. 1-2. kötet)

„történeti hagyományát”. Nem értem, hogy az i. e. I. évezred kezdete után, amikor távoli őseink feltehetően elváltaik a mai obi-ugorok őseitől, tehát kiváltak az ugor közösségből és megkezdték önálló népi életüket, miért kell nevük elé a származásukat jelölő „ugor” jelzőt odabiggyeszteni? Mintha „török”, „szláv” és „eszkimó” magyarok is lettek volna! A bolgár népnév esetében a VII—XIII. században valóban indokolt és helyes a „bolgár-török” (vagy onogur-bolgár) és „bolgárszláv” megkülönböztető népnevet használni, mivel ebben az időben voltak török és szláv nyelvű bolgárok is. A magyarság esetében azonban ez nemcsak felesleges, hanem elhibázott és a valós történetírói hagyományoktól idegen is. Hacsak nem tartjuk annak e kifejezés előfordulását egyes orosz nyelvű dolgozatokban („ugro-vengri”), melyek szerzői általában nem kellően jártasak a magyar őstörténeti szakirodalomban. (A szerző logikája szerint egyébként a finneket történelmük hasonló szakaszán „finnugor finnekének, az obi-ugorokat pedig „ugor obi-ugorok”-nak kellene neveznünk.)

A szerző idézett meghatározása szerint népünk őstörténetébe nem tartozik bele az uráli, finnugor és ugor kor, amelyek tárgyalása pedig munkájának ugyancsak tetemes részét teszi ki. Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy a magyar őstörténet magába foglalja a még uráli, finnugor és ugor közösségben élő előmagyarság történetét is. Az önálló népi élet kezdetétől pedig ős-magyar népről vagy etnikumról beszélhetünk egészen a VIII—IX. századig. Ekkortól népünk neveként egyszerűen a magyar népnevet használhatjuk, amely ez időtől fordul elő az írott forrásokban is.4 E felosztás nagyjából egybevág a nyelvtörténeti korokkal,5 csupán a. honfoglalástól nem használjuk a nyelvészeti terminológiát. (Mivel igencsak furcsa lenne, ha történészeink „óma- gyarok”-ról, „középmagyardk”-ról és „újmiagyarok”-ról írnának műveikben, a furcsaság mellett nem beszélve az utóbbi megnevezés pejoratív, s így félrevezető tartalmáról.)

A nehézkes nyelvezet és a szakszerűtlen, pontatlan meghatározások lapról-lapra előtűnnek. Nem tudhatjuk, mit kell értenünk például az obi-ugorok „zárkózott életmódján” (381.). Ugyancsak sajátságosán tárja elénk a szerző a régészeti kultúra vagy műveltség fogalmát is. A régészeti emlékanyag hasonlósága alapján a kutatók által elkülönített csoportok véleménye szerint „. . . egy sajátos nyelvet közvetítenek felénk. Az üzenetek elmondják, hogy az őket hátrahagyó emberek közös élményekben részesültek” (384.). Hogy az „élmények” fogalmán ki mit ért, nehéz megítélni. E homályos és parttalan meghatározás helyett bizonyára azt kellett volna inkább hangsúlyozni, hogy a kellő tudományos alapossággal elkülönített régészeti műveltségek a hagyományos népi kultúra milyen elemeit tartalmazzák, s hogy az egyik legfontosabb elkülönítő jegyük a temetkezési szokásrend, amely e műveltségeket létrehozó egykori közösségek leglassabban változó, legkonzervatívabb kulturális jegye, ezért a legalkalmasabb az etnikus (népi) közösségek elkülönítésére.

A szerző ugyan mérlegeli, hogy valamely régészeti műveltség esetenként egy- egy ilyen népi közösség hagyatéka lehet, végeredményben azonban, teljesen kizárja ezt a lehetőséget, mondván: „A régészeti etnokulturális csoportok meghatározott néppel való azonosítása biztonságosan csak írásos emlékek segítségével lehetséges. Ezek hiányában az ismert, de eltűnt vagy ma élő népek távoli elődei régészeti emlékeinek meghatározása megoldatlan. Ez vonatkozik a magyar őstörténet esetére is.” (386.). A következő lapon a szerző pesszimizmusát a jövőre is kivetíti „... azok a remények és várakozások, hogy a régészeti adatok növekvő mennyisége előmozdíthatja a bizonytalan etnikai kérdések tisztázását, nem váltak valóra; minőségi változás ezen a téren nem következett be.”

Vitám korántsem abban van a szerzővel, hogy a régészeti műveltségek és a régi etnikumok -közé nem tehetünk egyenlőségjelet. E rendkívül bonyolult kérdés ilyetén leegyszerűsítése nemosak hiba, de nagyfokú felelőtlenség -is lenne. De e lehetőséget eleve kizárni ugyancsak! Nyilvánvaló, hogy ilyen szempontból sem lehet minden régészeti kultúrát egy kalap alá venni. Másféle népi hátteret sejthetünk például egy új kőkori, erdős övezetben lévő műveltség mögött, ahol a népi és kulturális keveredés valószínűsége sokkal kisebb, mint egy népvándorláskori steppei műveltség mögött,

744