Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Fodor István: Korai történelmünk új szintézise (Magyarország története 1. 1-2. kötet)

tunk, hogy több térképen (8., 9., 10. térkép) nagyjából vagy egészen pontosan hazánk mai határain belüli terület viszonyairól értesülhetünk, jóllehet az Árpádok nem a trianoni határokhoz igazították szállásterületüket. Hazánk őskori és átmeneti kőkori régészeti emlékeivel és az ezekből felvázolható történeti képpel Gábori Miklós ismerteti meg az olvasót, a legújabb eredményeket és a kutatás ellentmondásait is feltáró, igényes, mégis jól érthető stílusban. Ezt követően Bóna István foglalja össze a magyarországi ősikor történetét az újikőkortól a késői vaskorig. E hatalmas időszak bonyolult régészeti és történeti szövevényem biztos kézzel vezeti az olvasót, a lényeges csomópontokat emelve ki a nem szakember számára szinte áttekinthetetlen régészeti kultúrák és csoportok jellemző vonásaiból. Az érthetőséget azonban nézetem szerint jelentősen növelte volna még néhány térkép (mindössze egy van az őskorról), mert például a bronzkori műveltségek elterjedéséről a régészeti szakkönyveket nem forgató olvasó csak nagyon hozzávetőleges képet kap.

A késői vaskor népeinek (kelták, dákok, pannonok) rövid történetét, valamint hazánk római korát bemutató fejezet szerzője Mócsy András. A kitűnő történeti ösz- szefoglalás az e korban már bőségesen rendelkezésre álló írott kútfők és a régészeti emlékanyag tanulságaira épül.

A következő, V. fejezet a pannóniai római uralom összeomlásától a magyar honfoglalásig tartó időszak — a népvándorlás kora — történetét foglalja magába. A történelem iránt érdeklődő olvasónak aligha kell bizonygatnom, hogy szerzője, Bóna István milyen hallatlanul nehéz — szaktudományunk mai szakaszán már eléggé szokatlan — feladatra vállalkozott. Nevezetesen arra, hogy a kutatás mai színvonalán nagyívű történeti képpé egyesítse nem csak az Altájtól a Rajnáig végzett régészeti feltárások tanulságait, hanem az írott források ugyancsak igen bonyolult és gyakran ellentmondásos híradásait is. A bonyolult kérdéseket mesterien összefogó, megoldásukban sok esetben új utakra lépő munkát elolvasva (ideértve az őskori fejezeteket is) aligha akad bárki, aki ne ítélné rendkívülinek a szerző teljesítményét. Nem1 arról van szó természetesen, hogy az egyes szűkebb korok vagy írott források régész, illetve filológus szakértői ne találnának vitatható megállapításokat, esetenként tévedéseket. Ezek aránya azonban minden bizonnyal eltörpül a munka erényei mellett. Mindenképpen helyes volt a szerkesztők döntése, hogy e fejezetek megírását egyedül a kiváló szerzőre bízták: a korszakok vagy a források milyensége szerint való fel- darabolás jelentősen magasabb színvonalú munkát aligha, ilyen szemléletes, inven- ciózusan felvázolt, egységes történeti képet pedig biztosan nem eredményezett volna.

Nehéz a kitűnően megírt fejezet bármely részét is külön méltatni, mégis kiemelkedően jónak véljük a hunok történetének és régészeti hagyatékának mesteri összegzését, valamint a rendkívül sok megoldatlan problémával terhelt avar történet érzékletes bemutatását. Pedig ez utóbbi korszak kutatói máig olyan alapvető kérdéssel küszködnek, hogy hány hullámban költözött be a Kárpát-medencébe az avar birodalom lakossága, milyen nyelven beszélhettek stb. László Gyula klasszikus megfigyelése nyomán Bóna István is úgy véli, hogy az 568-as avar honfoglalást követően, 670—680 körül újabb jelentős keleti néphullám telepszik itt le s ad éltető „vérátömlesztést” a válságoktól vajúdó birodalomnak. E bevándorlás az általános feltevés szerint összefügg a Kubán-vidétoi onogur-bolgár birodalom felbomlásával, amely a kazárok csapásai alatt hullott szét. A török nyelvű kubéni bolgárok egy része a Középső Volga, másrészük az Al-Duna vidékére vándorolt (e két néprész hozta létre a volgai illetve a dunai Bolgárországot), a többiek pedig a Don-Kubán vidékén maradtak s elismerték a kazárok fennhatóságát. A szerző joggal állapítja meg, hogy e kazárok keltette népvándorlás hullámaként rendkívül vegyes népiségű jövevények telepedtek be a Kárpát-medencébe. Régészetileg ugyanis semmiképp nem igazolható azok feltevése, akik ekkor jelentős onogur-bolgár népcsoport beköltözésével számolnak.

Az új néphullám nagyjából 670—720 közötti történetét középavar kornak nevezi a szerző. Az ezután következő későavar időszak, amikor az előkelők viseletének jellemző sajátsága a griffes-indás díszű öntött véretekkel kivert fegyveröv volt. So742