Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)

Attól tartok azonban, hogy bármennyire vesznek is bennünket körül, a halálban, amiként a születésünkkor is, az ember végső fokon egyedül marad. Reményik Sándor találóan írja: „Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz, / És végül mégis egyedül maradsz, / Halálod egyedül kell elviselned”.

A gyógyíthatatlan haldoklónak sajnos nincs helye a családban. Vagy ha van, nincs körülötte a család. Ma az a jellemző — s realitásból fakadó — gyakorlat, hogy a beteget a kórházba hozzák meghalni. Nem ritkán a hozzátartozók a valóban gyógyíthatatlan beteget „bekönyörgik” a kórházba, mert otthon nem bírják ápolásukat idővel, energiával, lelkierővel, szabadsággal stb. Pedig ezeken az ágyakon elsősorban gyógyítható betegeket kellene kezelni.

Az elmondottak miatt a haldoklással és a haldoklóval a jövőben kétségtelenül az eddigieknél többet kell törődnünk. S ezt már az orvostanhallgatók képzésénél kell kezdenünk, akik jószerivel nem is hallanak a haldoklásról. Ismerik a betegségéket, tanulják a tetem elváltozásait, de a haldokló betegek fizikai és pszichológiai gondozása mindmáig sajnos ismeretlen előttük. Pedig nagyon is szüksége van a haldoklónak embersége, de éppen az elmondottak szerint még ennél is nagyobb szüksége van annak a betegnek, aki még nem haldoklik. Mert a műszerek és gépek techni- kalizált világában, az egész embert és személyiségét kezelő jóságos orvos helyett ma némelykor csak egyes kiszakított paramétereket gyógyító „orvosmérnököket”, vagy hivatalnokokat találunk.

Ahogy Magyar Imre is írta: „a haldoklót az orvosnak az utolsó pillanatig a remény tudatában kell tartania”. Ezen túlmenően pusztán a fájdalom csillapítása is sokat segíthet. A fájdalom Janus arcát jól ismerjük. A heveny fájás rendesen óvó figyelmeztető, tehát hasznos. A szülési fájás, noha nem szükséges, de — tágabb értelembe véve — eredményes. Am van értelmetlen fájdalom is. Ilyenek .a krónikus fájdalmak, mint amilyen a migrain, neuralgia, arthrosis vagy daganat okozta szenvedés. Nos a haldokló fájdalma is tökéletesen értelmetlen, ezért azt mindenképpen el kell kerülnünk.

Mindezen igény elérhető anélkül, hogy az orvosoktól túl sokat követeljünk. Erre sajnos amúgy is hajlama van a társadalomnak, aki az orvossal (egészségüggyel) szemben nem ritkán tökéletes, emberfeletti elvárásokat támaszt. Nyilvánvaló, hogy az életmentő, vigyázó és életmegőrző gépek megsemmisítése sehova sem vezető zsákutca lenne. Ezek — mint Rusznyák egy helyen írja — nem kerülhetnek az orvos és a beteg közé, csak mellé. Nem helyettesíthetik az orvos — Németh László-i értelemben vett — „jóakaratát”, hiszen már Paracelsus is azt tartotta, hogy „az orvosi élet alapja a szeretet”. És ha valahol, úgy a haldoklásban is érvényes a Bérard-i ismert intelem: „néha gyógyítani, sokszor könnyíteni és mindig vigasztalni”.

Biztosan igaza van tehát azoknak, akik az orvos és az ápolószemélyzet aktívabb részvételét hiányolják a haldoklók mellett. De van csendes, elhúzódó haldoklás is. Ilyenkor nem látnánk akadályát, hogy a hozzátartozó — ha kívánja — a beteg mellett maradjon. Szükségessé válhat azonban olyan beavatkozás is, aminék látványa a hozzátartozó számára nem kellemes. Ilyenkor jogos, sőt tapintatból egyenesen szükséges a hozzátartozó udvarias kitanácsolása. De még a járóbetegeké is. Naiv — ha nem is rosszindulatú — feltételezés azonban Nemere azon megállapítása, hogy a hozzátartozó jelenléte kivédhetné azt a később felébredt gyanút, hogy vajon az orvos megtett-e mindent a beteg érdekében? A hozzátartozó — miután nem szakember — természetesen úgyse tudná az orvost hatékonyan ellenőrizni. Ennyire már nem merülhetünk el a bizalmatlanság posványában még akkor sem, ha tudjuk, hogy akad orvos, aki nem áll hivatása magaslatán. Efféle gyanúsítgatásokkal (s azoknak az olvasókba való beoltásával) nem mérgezhetjük meg az orvos és a beteg bizalomra épülő, s napjainkban világszerte (okkal, ok nélkül) sajnos túlságosan is kikezdett és válságba került viszonyát. De a hozzátartozók legtöbbször nem is igénylik az állandó jelenlétet, s ha mi azt történetesen mégis elvárnánk tőlük, akkor minden bizonnyal tiltakoznának is ellene azzal a körülmények teremtette, s részben jogos szemrehányással, hogy a haldoklóval való foglalkozás az egészségügy feladata.

716