Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)

ten könyörgött segítségért, mert nem kapott levegőt. E kín a könyörületes agyi hipoxia miatt legfeljebb fél percig tarthatott, mégis rendkívüli benyomást tett rám.

A „halálos ágyon” való haldoklástól (a tulajdonképpeni meghalástól) tehát többnyire nem kell félni, hiszen azt jószerével nem is érezzük. Azok, akiik újraélesztés után élményeiket mesélik el, kivétel nélkül fájdalmatlan (gyakran akár kellemes!) emlékekről számolnak be, de legtöbbjük semmire sem emlékszik. Egy myocardialis infarctusos beteg kamrafibrillációjának sikeres újraélesztését úgy adta elő, hogy végtelen nyugalmat, boldogságot és békét érzett. Olyan állapotot, ami után szinte vágyódik. Azóta nem fél a haláltól sem. Ugyanakkor a Moody által leírt stereotípiá- kat — bár rendszeres felülvizsgálatokat nem végeztünk — nem tudtuk megerősíteni.

Egy medikusokból, jogászokból és teológusokból álló angol munkacsoport haldoklókról filmfelvételeket készített. Többek között egy egész éjjelt töltöttek egy, az orvos által haldoklónak ítélt idős, hörögve légző beteg mellett. Homlokára vizes borogatást tettek, a beteget vigasztalták, simogatták. Reggelre a beteg váratlanul jobban lett. Egész éjszakai „haldoklásából” semmire sem emlékezett. Csupán arra, hogy „már rég nem aludt ilyen jól”. A haldokló mellett végzett jámbor kezdeményezések tehát sok esetben céljukat tévesztik, amivel természetesen nem a nihilizmust, csak a józan mértéktartást szeretnénk támogatni.

A valóság tehát más, mint a színpad. Egyenesen cinikusnak mondható Nemere azon megjegyzése, hogy „színház az élet és... befejezése is az.” Ha Nemere arra a szociálpszichológiai feltevésre gondol, hogy életünk és munkánk bizonyos fokban „szerepjátszás”, azt még megértjük, de a haldoklást színháznak tekinteni, a szó szoros értelmében morbid hasonlat. Akár az élet kezdetén a szülésnél még — úgy annak befejezésekor a haldoklásnál már nem vagyunk képesek szerepet játszani. Örkény gondolata közelebb hoz a valósághoz, miszerint: „A világon az egyetlen őszinte dolog a halál”.

MIT TEHETÜNK A HALDOKLÓK ÉRDEKÉBEN?

Az orvoslás az életért és gyógyulásért küzdő tudomány. Így e tudományban a halál — és főleg a meghalás mikéntje — sajnálatosan az érdeklődés peremére szorult, aminek felszámolása komoly humánus kihívást jelent a mai technikalizált orvostudomány számára. Hogy ez mennyire így van, mutatja a tárggyal kapcsolatos nagyszámú irodaiam, ami közül Kubier Ross könyveit emelném ki. A kérdés mégsem tekinthető „lerágott csontnak”. Kétségtelenül laikusoknak és orvosoknak is többet kellene a meghalással foglalkoznunk, a haldoklásra tudatosan fel is kellene készülnünk. De éppen e vonatkozásban ütközünk egy sajnálatos realitásba, nevezetesen, hogy a beteg tágabb és szűkebb értelemben vett haldoklására a hozzátartozóknak manapság alig jut ideje, ezért a meghalásnál való közreműködés — csakúgy mint a segítés a szüléskor — az egészségügyre hárult át. Faluhelyen még csak akadnak a családból és szomszédságból verbuválódott virrasztók (siratók), akik a maguk rítusában „vigyázzák” a halálos beteget, de a legtöbb állampolgár szerettét a kórházban veszti el, így a meghalás mindinkább elidegenül tőlük is, s a halál ténye nem annyira a „meghalásban”, hanem a halálhírben (ill. a temetésben) realizálódik. Sovány vigasz, hogy a legtöbb civilizált országban — a foglalkoztatottság mértékétől függően — hasonló a helyzet, s ahol nem, ott sem feltétlenül humánus indítékok vezérlik a hozzátartozókat.

Márai Sándor „Napló”-jában leírja, hogy a haldoklónak „fiai... aztán a női családtagok éjjel nappal silbakolnak a haldokló ágya körül. Ez törzsi szokás: ha idősebb családtagot hoznak a kórházba, az első napokban állandó virrasztást kezdenek a fiatalabbak a betegágy körül. Éjszakára is ott maradnak, az üres ágyak valamelyikében alszanak, vagy befeküsznek a haldoklóhoz az ágyba. Ez a halottkémlelés egyik változata: lesik, mikor hal meg az öreg, mert ilyenkor gyorsan kell cselekedni, végrendelet, örökség, minden sürgős. Irgalom nincs. És mindez nem lelketlenség. A betegek legtöbbje campaniai paraszt. A családitagak évezredes, szentimentalitástól mentes rutinnal tudják, hogy mi a tennivaló”.

715