Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)
lei. Sóik tekintetben igaz Groddech állítása, aki úgy véli, hogy: „A beteg ember maga teremti betegségét, ő a betegség okozója, ne is keressünk másikat”. Környezetünk szennyeződése a napi sajtó témája, de sajnos nagyon kevés történik ténylegesen természetes környezetünk megóvására. Nem utolsósorban azért, mert rendkívül költséges és kevés közvetlenül mérhető eredménye van. Nem megfelelő az ezzel kapcsolatos viselkedésünk, szemléletünk és nevelésünk. Ismertek a „civilizációs betegségek”: a magas vérnyomás (vegetatív) neurosis, allergia, arteriosclerosis, stresszbetegségek, szívinfarctus, fekélybetegség stb. KORUNK EMBERE ÉS A HÁLÁL A halál megítélése kortól és társadalomtól függően sokszor és sokat változott a történelem során. Anélkül, hogy a kérdést csak megközelítően is kimeríteni akarnók, csak utalunk rá, hogy a görögöknél sajátosan jelenik meg a halálélmény. A rómaiak a halált az álom édestestvérének tekintették s tudatosan „tanultak” meghalni. Ezt akár „művészi” fokra is fejlesztették (Ars moriendi). Marcus Aurelius fölényes bölcsességgel ír gyakran a halálról. Az európai középkor vallásos embere a halált a túlvilág felé vezető kapunak tekintette, ami egyszerre jelentette a földi szenvedés végét és az örök boldogság kezdetét. Nem volt tehát számára idegen a halál, mint ahogy az ázsiaiak zöme, a lélekvándorlás hívei és számos primitív nép is természetesnek veszi azt. A halál problémaköre valószínűleg egyidős az emberiséggel. Talán nem érdektelen arra emlékeznünk, hogy első fennmaradt nemzeti írásos emlékeink egyike is Halotti beszéd, amiben (mai átírásban) olvasható: „Bizony egy ember sem kerülheti el a vermet. Bizony mind ahhoz járók vagyunk.” Ügy tűnik azonban, hogy e régi igazságot alighanem már akkor is csak a sír mellett hangoztatták, de talán egyetlen korban sem tátongott élet- és halálszemléletünk között akkora szakadék, mint napjainkban. Ma boldogságunkat szeretnénk már e földön megtalálni. A „szerző” ember egyre több vagyontárgyat stb. hagy itt a halállal, s mivel azt visszafordíthatatlan megsemmisülésnek véli, érthető, hogy a halált önmagától és mindenétől megfosztó szerencsétlenségnek fogja fel, és igyekszik tudatából kiküszöbölni. Szerencsénkre (vagy szerencsétlenségünkre?) az ember az egyetlen élőlény — Tamási Áron szerint „egyetlen féreg” —, aki tisztában van azzal, hogy meg kell halnia. Bár a halált mint realitást valljuk, de annak időpontját tudatunkban valamikor a távoli jövőbe extra- poláljuk, másszóval nem vagyunk igazán képesek saját halálunkkal szembenézni. Pedig Ferlinghetti — neun minden irónia nélküli — megállapítása szerint „a születés után már csak egyetlen fontos tett van hátra, ez a halál”. Ez persze nem egészen így van, hiszen a halál nem lehet az élet része, legfeljebb a vége. Az élettelen — és nem a halál — az élet ellentéte. A halál csupán az élet átmenete az élettelenbe, így inkább a születés (fogamzás) ellenpárja. Kétségtelen, hogy minden élőlény már megszületése (vagy megfoganása) pillanatában egyszersmind halálra van ítélve. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azért éljünk, hogy meghaljunk. A halált mégsem vagyunk képesek tudatunkból száműzni. Minden születésnapon, évfordulón, búcsúzáskor — tudatosan vagy tudat alatt — kissé meglegyint minket az elmúlás. Egy-egy betegség (műtét) már karnyújtásnyi távolságra hozza hozzánk a végzet lehetőségét, amivel kénytelenek vagyunk farkasszemet nézni. És bölcs, reális életismerettel állni is kell a tekintetét! Minthogy az átlagember nem, vagy ritkán nyilatkozik meg a halálról, kíséreljük meg halálszemléletünket az irodalom jeles alakjaival tolmácsoltatni. Csaknem minden lírikus — beleértve a fiatal Petőfit, Vörösmartyt, József Attilát, Radnótit, Ba- bitset (és még sorolhatnám) — foglalkozott (és néha viaskodott) a halállal. Mindenekelőtt azonban tudomásul vették létét. Devecseri Gábor ekként vall: „Az emberélet útjának felén / Egy nagy sötét erdő futott felém / A születő halálnak tudata . . József Attila kesernyésen jegyzi meg: „Élteim és ebbe más is belehalt már”. 709
