Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)
A halál elismerése azonban egyszersmind az életre is más fényt vetít. „Az életben bekövetkezik egy pillanat, amikor rádöbbensz, hogy halálos betegséggel születtél; ez pedig az élet” — írja egy helyen Jean Moreau. Éppen ezért tulajdoniképpen jobban kellene félni az élettől, mint a haláltól, hiszen problémáink csak életünkben vannak, a halál az élet (és szenvedéseink) semmivé oldódása. Kosztolányi Dezső sem véletlenül írja: „Nem félek a haláltól, mert tudom mi, / Olyan, akár a többi földi holmi. / Most már Te vagy a félelmem, élet”. Weöres hasonlóan vélekedik: „Ma már jövendő teleim sorától / inkább félek, mint a halál leendő / névtelenétől.” örvendetes, hogy a halál „kultúrpesszimista kiszorítása, agyonhallgatása” felszámolódóban van. Erre mutat a már nálunk is megjelent sok írás, rádió és tv-mű- sor. A halál elismerése azonban nem jelenti annak feltétlen elfogadását. A haláltól ugyanis — jogosan és ösztönösen — félünk. Talán éppen azért, mert félünk a nemléttől (tudatunk megsemmisülésétől) és igazában nem is értjük a halált. Ady Endre halálüzenetét (Párisban járt az ősz) minden idők egyik legművészibb, legőszintébb és legemberibb sejtésének érezzük. Reviczky Gyula rettegése is a mindennapi ember érzelmeit tolmácsolja: „0, hányszor hívtam a halált, / Mihelyt kedvem búra vált. / De most, hogy itt / Ólálkodik, / Nem érzek mást, mint borzadályt.” Szabó Lőrinc a Halálfélelem c. versében fájdalmasan kiáltja: „Jaj irtózatos ez, hogy meg kell szűnni”. Ugyanő megrázóan ecseteli értetlenségét: „És a legfurcsább: a semmi, / hogy lehet többé sohse lenni, — / ez a legérthetetlenebb: / végső lakójának agyamnak / a nagy csodálkozás marad csak, / hogy voltam és hogy nem leszek”. Ugyanezt írja prózában Tamási Áron is: „És a halál? Az ijesztő, mert titok, ami túl van minden örömökön, és él az örökön túl, mint az egyetlen tökéletes beteljesülés. Az félelmetes, mert hideg, mint a fekete virágból font koszorú, amelyik áll az élet fején. S ezért erővel is felejtjük a halált, s illatos és véres játékokkal ülünk egy ünnepet, ami Élet, s aminek az ablakában csak lobogó gyertyák vagyunk a szélben.” Rilké-1 is izgatja a halál megf ejtheted ensége: „Titokkal teli élet, te... / Ne hagyj meghalni, mielőtt meg nem / tudhatnám, / hogyan viszonyul hozzád a halál? / A világ ellentmondása ő? / A gyógyulása? / Az élet része, belőle egy darab? / Hiszen én is csak így tudok felőle gondolkodni / — élve”. A halál idejének bizonytalansága teszi lehetővé, hogy ne gondoljunk rá. Csak a siralomház lakója tudja napjait visszaszámlálni, de egyideig őt is élteti a megkegyel- mezés reménye. S talán jó is, hogy nem tudjuk, hogy mikor jő a halál. „Minden percünk a halálé... csak azt nam tudjuk, hogy a sok közül melyiket választja ő”, írja Örkény a Rózsakiállításban. Az Újszövetségi írásiban is olvashatók Máté intelmei: „Ébren várakozzatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát (Mt. 25,13). Hasonló Pál apostol tanítása: „...pontosan tudjátok, hogy az Űr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj” (Tessz. 5,1—2). Paul Guimard szellemesen írja: „Mindig azt hisz- szük, hogy a halál másak ügye, makacsul kérdezgetjük: «Kinek szól a gyászharang?”. A halálra mégis kell és érdemes is készülni. A halál tényének értelmi és érzelmi elfogadásával és — paradoxnak tűnő módon — elsősorban tartalmas szép élettel. Hozzáteszem — etikus élettel. Babits Mihály a következőket írja: „Mondd meg, mit jelent számodra a halál, és megmondom ki vagy. Különbözik az élettől.. . Vagy ... csak ... az életben van? Ha az első eset, akikor a halálra valóban készülni kell... S nincs nagyobb szerencsétlenség, mintha ez a minden percben várható esemény készületlenül ér.” Kalász László így fogalmaz: „Mintha rögtön meghalnék / úgy kellene élnem, / születéstől halálig / tartó emberségben”. Vagy: „Olyan váratlanul jöhet halálunk / S ha egymástól haraggal válunk, / A sírnál késő a bocsánat” — írja bölcsen Gyulai Pál. Hasonlót ajánl Szabó Lőrinc is következő soraival: „Kár elrontani, kár / buta kis életünket / úgyis ritka az ünnep / úgyis jön a halál”. Kevés szakma engedhet meg kevésbé haragot, s igényel annyi szeretetet, mint a Németh László-i orvosi és pedagógusi hivatás, de ez minden bizonnyal csaknem 710
