Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Kapiller Ferenc: "...éjjeliőr egy tört-ezüst-koron" (tanulmány)
Kiegyensúlyozottnak érzi a társadalomhoz (való viszonyát is (amely pedig hamarosan a 'legsúlyosabb konfliktusokat okozó közeggé iválik az egyén számára). Az egyén — közösség antinómiáját még nem föloldihatatlan ellentmondásként éli át. E viszonyban az egymásrautaltságot vallja, s mint költő is hitet tesz közösségi elkötelezettségéről. A verset mint praktikus célt szolgáló eszközt ajánlja fel, ezzel is hangsúlyozva a költői aktus közvetlen közösségi jellegét: „... szeretném, kazánkovács, ha meglelné dalomban ritmusát a kalapács, s ha te vezetnéd a toliam.” (Kazánkováes) Világában (biztosnak: „detenmináltnak” (tudja helyét, s ez a hit belső egyensúlyt, harmóniaérzésit ad a költőnek. „Ez a magabiztosság élezi külön mondatokká a (verssorokat, hogy — kemény rímekkel is támogattatván — kinyilatkoztatásként, ihassanak.” (Cs. Gyiímesi Éva) Itt imég alig van nyoma a dolgozatunkban korábban meghatározott „visszaéneklő” mozzanatnak. A „palinádiás jelleg” — hie et nunc — voltaképpen válságjelenség, a megrendült tudat 'esztétikailag 'tetten érhető leképezése, nyelvi-statisztikai megformálása. A megrendült hitet fölváltó szkepszissel jelenik meg, akár direkt módon, akár rejtetten, finom „áttűnésekkel.” 3. Világnézeti válság. Az első elbizonytalanodást a történelmi tapasztalat, a közelmúlt „művének”: botrányának kegyetlen példája okozza. Szilágyi csupa pusztítást, háborút, szabadság- és jogfosztottságot lát a történelemben. Megtapasztalja, hogy nemcsak a felebaráti szeretet parancsával lehet visszaélni, nemcsak a „Sok Szép Honpolgár! Erény” vállhalt semmivé, die maga az anyag, a minden létezőik végső oka is az élet ellen fordítható. A „fölbomló anyag” pusztító erővé válhat. Az ember gőggeil végzett .„'teremtő munkája” önmaga éilemitétébe fordul: „S a hetedik napon megnyugovék megvolt már / a szögesdrót meg az őrtornyok meg a barakkok et omnia quae in eis sunt.” (iHaláltánc szvit) Ez már nem a Teremtő alkotása; ez emberi mű. A viliág minit aggregátum jelenik meg előtte, mélyben az egyén helyzete esetleges, porszem-léte kiszolgáltatott, bizonytalan. Mindaz, ami emberré tette, s az embert egyszeri, megismételhetetlen személlyé, már csak múlt Időben szerepelhet. (Sókat elárul a létigék és igeidők használata!: „...még volt népünk, hangunk, egünk, dalunk, kedvesünk, reményünk / nyugodt halálra — / de szétloccsant a világ, mint koponya a puskatus alatt —”) A legsúlyosabb kanflikrtiust — a saját személyén keresztül — a költő az egyén sorsában éli meg. A kultúrát felváltó tívilizációklban ugyanis az egyén már pusztán függvénye a társadalom intézményrendszerének, amely az egyén — társadalom ellentétét az individuum elvének gyakorlati tagadása felől „oldja fel”. Ezt a fölismerését fogalmazza trneg végletesen tárgyilagos szavaikkal a „Halál árnyéka” című „rekviem” néhány részletében: „neved nincs / tárgy vagy csupán / karodon a leltári szám ] tárgy vagy / csíkos huzattal”. Az önérzet föllázad a személy tárggyá alijasítása éllen, mely az embert létében tagadja: a halállal egyenlő: „hát mutasd meg, hogy nem igaz, hogy elintézhet egy süket legyintés; hogy nem számítasz annyit, mint a tetű, az eb, a félrelökött csizmatalp; mutasd meg, hogy a kínt, a jajt torkon tudod ragadni, és, ha egyebet nem, hát merész, 62
