Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)

annak végigvitelét is. Ha ugyanis közben nyilvánvalóvá válik a reménytelen helyzet, a kezelhetőségre vonatkozó korábbi döntésünk kollektív revízióra szorulhat.

Paradox módon minél inkább behatolunk a halál mezsgyéjébe, annál kevesebbet tudunk e mezsgyében magáról az életről. Más szóval tapasztalati alapon előbbre jutottunk a halál szférájában, mint amit az életről alkotott világképünk és ismeret- anyagunk követni tudott volna. Biztosan igaza van Petrinek, amikor megállapítja, hogy egyetlen májsejt többet tud a világ legnagyobb biokémikusánál. Mindez végtelen alázatra és szerénységre kell hogy sarkalljon minket. Ha valahol, úgy az intenzív therápiában a káprázatos gépek „árnyékában” komoly kísértése van a nagyképűségnek, pedig igazában tudatlanságunk és törpeségünk megélése áll közelebb a realitáshoz. Ez egyben az a motiváló tényező, ami mindig újra és újra gyarapítani és átértékelni kényszeríti ismereteinket és ítéleteinket. Ez az, ami kihívást lát minden esetben, és talán ez a fejlődés rugója is, ami lassan több helyen hatva, észrevétlenül, de mégis tagadhatatlanul továbbhajtja az orvostudomány kerekét.

2. Költség-haszon számítás. Egyesek joggal megkérdőjelezhetik, hogy egyáltalán szabad-e a kezelhetőség és hatékonyság kérdéseit ekként megközelíteni? Pusztán humánus és elvi meggondolásból biztosan nem, mert valóban legfőbb érték az ember. Olyan érték, ami pénzben nem mérhető, nem fejezhető ki és meg sem váltható. Mások a társadalmi érdek felől közelítenek és azzal a racionális tényezővel számolnak, hogy minden országban az egészségügyi költségvetés véges. Megkönnyíti helyzetünket az, hogy a gazdaságtalan esetek rendszerint szakmailag sem biztatók, vagy éppen azért gazdaságtalanok, mert szakmailag is kilátástalanok.

Véges — bár a nemzeti jövedelem vitatható hányadát képező — költségvetésünk racionális számadásra, és a társadalmi érdekek súlyozására, rangsorolására késztet bennünket. Az egyén szempontjából természetesen sohasem mondhatjuk ki, hogy csupán azért nem érdemes valakit kezelni, mert mondjuk csak 2% reménye van a gyógyulásra. A hozzátartozók e 2% „jussukat” is követelnék, esetleg egyéni áldozatra is készek lennének. Utóbbi azért sem engedhető meg, mert általa eleve kizárnánk azokat a betegeket, akiknek hozzátartozói hasonló áldozatra képtelenek (vagy nem hajlandók), vagy éppen nincsenek hozzátartozóik. Szembe keli tehát néznünk azon keserves ténnyel, hogy a 2% remény társadalmi szinten relatíve magas költség árán, csak igen csekély valószínűségeket biztosít, az egyénnek viszont mégis azt a reményt jelenti, hogy beleesik a 2%-foa. „Mi néked semmi, nekem egy egész világ” írja Madách az Ember tragédiájában. Az egyén(ek) világa és érdeke ékként látszólag szembe kerül a társadalom érdekével, s ezen ellentmondás feloldhatatlannak látszik.

Mit jelent mindez konkrétan, azaz pénzértékben kifejezve? Saját osztályunkon 1983-ban egy ápolási nap átlagos összköltsége kerekítve 11 500 Ft volt. Tegyük fel, hogy egy évben 50 olyan beteget kezelünk, akiknek felgyógyulására csak 2% remény van. Ez azt jelenti, hogy csupán 5 napos átlagos ápolást feltételezve 2 millió 875 ezer Ft-ot költhetnénk ezen betegek ápolására. És ezen az áron mindössze 1 beteg gyógyulna meg, vagyis ezen egy beteg élete a valóságban csaknem 3 millió forintba kerül. Az így számított összeg annyiban nem reális, mert a személyzet fizetése, a fűtés stb. üres intenzív osztály mellett is felmerül, másrészt azonban ezen átlagban benne foglaltatnak az ún. „olcsó” betegek is, holott éppen e szóban forgó beteganyag inkább a „drága” kategóriába tartozik.

Társadalmi szinten feltehető a kérdés, hogy vajon ezen összeg megérte-e? Nem lett volna-e e pénz jobban hasznosítható, ha pl. azt szociális otthonokra költjük? E kérdés azért nehéz, mert az intenzív osztály vezetőjének a gyakorlatban nincs ilyen választási lehetősége, s nem is biztos, hogy az általa ilymódon megtakarított összeg társadalmi-népgazdasági szinten hasznosabb helyre kerülne. Mégis erkölcsi kötelessége, hogy az intenzív betegellátás lehetőségeivel ne éljen vissza, naivul úgy viselkedve, mintha minden beteg halála megfordítható lenne, s ehhez végnélküli anyagi források állnának rendelkezésre.

3. A gyógyítási folyamat megszakítása (redukciója). Az eddig elmondottakból önként adódik, hogy pusztán kényelmi vagy önvédelmi okból nem szabad intenzív ke707