Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)
Irreverzibilis élet! Végső fokon ez az orvostudomány célja. Szent-Györgyi Albert első biokémiai előadásán szokta mondani, hogy az orvostudomány legfőbb célja az, hogy „előállítson” egy oly embert, aki meg sem betegszik. A szovjet orvosi iskola „megelőző orvostudománya” is voltaképpen ezt célozta meg. Csakhogy egy olyan ember, aki meg sem betegszik, az nem is halhat meg, hacsak nem úgy tekintjük a halált, mint a természetes „elfáradás” végén az élet betegség nélküli felváltását. Ez egy mécseshez lenne hasonlítható, amiben elfogyott a viasz, s bár tetszetős e hasonlat, mégis erőltetett fikciónak tűnik. A megelőzésen kívül minden orvosi erőfeszítésünk a betegségek elleni küzdelem. Minthogy legtöbb betegség halálba, vagy halálos szövődménybe torkollhat, az orvos valahányszor egy betegséget gyógyít, egyben a halál ellen is küzd. S el kell ismernünk, eredménnyel. Olyannyira, hogy nemegyszer a halált munkánk kudarcaként szemléljük, s a betegségek lethalitása eredményeink egyik fokmérőjének tekinthető. Ennek ellenére tudomásul kell vennünk, hogy a halált legfeljebb elodázni tudjuk, de minden ember életében adódik egy pillanat, amikor még a korszerű orvos- tudomány sem képes a halált kivédeni. Irreverzibilis élet tehát — a szó szoros értelmében véve — nincs, és nem is lehet, s talán nem is volna jó. Pilinszky ezt a lehetőséget egyenesen „irtóztatónak” véli, s minden valószínűség szerint joggal! REVERZIBILIS HÁLÁL Engels zseniális előrelátással állapította meg: „. . . a halál nem egyszerre bekövetkező pillanatnyi esemény, hanem igen hosszadalmas folyamat”. Ha ez így van — már pedig bizonyos, hogy így van — akkor e folyamat egy határig visszafordítható kell, hogy legyen. Ezzel a szándékkal férkőzött közel a halál szférájához a korszerű orvostudomány, ezen belül is elsősorban a sürgősségi orvostan (oxyológia) és az intenzív betegellátás. Ügy is fogalmazhatunk, hogy az intenzív medicina szinte kizárólag a halál mezsgyéjén lévő betegekkel dolgozik, s a potenciálisan halálos betegek élet- bentartását tűzte ki fő feladatául. Az intenzív orvoslás tehát elismeri a reverzibilis halált és azt tevékenységének fő céljának tekinti. Régen a betegek „feltámasztása” próféták, vagy istenek privilégiuma volt, ami csodának számított. A Királyok II. könyvében Elyseus próféta által végzett élesztősről, majd az Újszövetségben Lázár feltámasztásáról olvashatunk. Ma az újraélesztés az oxyológia és intenzív betegellátás rutinszerű műveletéhez tartozik, amit nem egyszer egészségügyi szakdolgozók, sőt laikusok is sikerrel végezhetnek. Ezen túlmenően a ma forgalomban lévő igen nagyhatású gyógyszerek és műszerék, (defibrillator, cardioverter, haemodialysator, lélegeztető gépek, pacemakerek stb.) néha korábban elveszettnek tartott állapotok visszafordítására is képesek. Ezen eszközök valóban életmentő és életmegőrző működést végeznek, amik akár évtizedekre képesek az életet meghosszabbítani. Természetesen a többi szakma is jócskán rendelkezik hasonló adottságokkal. Az életmentő műtétek, a szervtranszplantációk és a daganatos betegségeket gyógyító kombinált cytostatikumok korában feleslegesnek látszik a példákat tovább sorolnunk. A szervátültetés során pl. egy dobogó szívű — látszólag élő, s számos szervét tekintve valóságban is élő — de a visszafordíthatatlan agyhalál állapotában lévő (személyiségében halott) betegből (sérültből) távolítunk el egy szervet, hogy azzal egy másik potenciálisan halálra ítélt) beteg életét meghosszabbítsuk. (Érdekes, hogy az érintett számos családtagja idegenkedik a szervadamányozástól (bár ebbe beleszólásuk nincs!), pedig azzal a vigasszal kellene eltelniök, hogy elhalt szerettük egyes szervei a szervátültetéssel tovább élnek, s ilyképpen az egyik ember halála a másik életét válthatja meg.) Az orvostudomány fejlődése tehát e tekintetben is óriási, de ne feledjük, hogy lehetőségeinkkel elsősorban felelősségünk nőtt meg. 705
