Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)
Szabó Dezső a „Feltámadás Makucskán” című művében ismerteti azt a bonyodalmat, ami az „öreg falu” feltámadásából kerekedik. A hajdan szeretett, elsiratott és visszakívánt hozzátartozók feltámadva, korábbi jogaikat, vagyonukat, fekhelyeiket stb. követelték, s ebből bizony háború 'lett. Beláthatatlan helyzet lenne, ha a korábbi időik emberei még ma is élnének, hiszen az életkor meghosszabbodásának már ma is belátható következményei vannak, amikor egyre több a társadalom „eltartottja”, s ez ma már odáig fajult, hogy gyakran szemére is vetik nyugdíjasainknak (s ezt éreztetik is velük), hogy „életben tartásuk” minő terhet ró a társadalom számára. Kosztolányi Dezső: „Intés az öregebbek tiszteletére” c. versében még ia 40, 50, 60 éves embereket nevezi öregeknek, akik tiszteletére buzdít és akik „váratlanul elétek állnak, időtől fcoszorúzva, mint a csodák . .(E korosztály ma szinte a középkorúakhoz tartozik, s az általában uralkodó, bár alapjában nem — legfeljebb méretében — helytelen antiautoriter szemléletnek köszönhetően — valljuk meg — bizony nem túl sok tiszteletben részesül.) Odáig ma már mindenesetre eljutottunk, hogy társadalmi, szociális és egészség- ügyi erőfeszítéseink eredményeképpen az átlagos életkort meghosszabbítottuk. De pusztán az élet meghosszabbítása nem jelent feltétlenül boldog és örömteli öregkort! Az idős — főleg özvegy, egyedülélő — nyugdíjasak gyakorta nemcsak testi, de lelki betegségben (erőtlenségben), de rokkantságban is szenvednek, nem ritkán boldogtalanok. A termelő és fogyasztó érdekszövetségben élő „nagy családok” széthullása óta az öregek gyakran magányosak, gondozásuk nem megoldott, ezért félig-med- dig indokolatlanul kórházi ágyakat foglalnak el. Van olyan öreg, aki nehezen veszi tudomásul fizikai-szellemi hanyatlását, fogainak kihullását, érzék- és mozgásszerveinek romlását. Nem látja életét sem hasznosnak, sem örömtelinek, ezért már nem szívesen él. Másoknak tudatosan, vagy tudat alatt egyenesen „büntetés, hogy nem tudnak meghalni”. Az élet években mért mennyiségi meghosszabbítása tehát nem jelent egyben (és feltétlenül) minőségi meghosszabbítást is, s ez a jelenkor óriási szociál-egészségügyi eredményeinek egyik legnagyobb ellentmondása, ha tetszik ünneprontó megállapítása. Magyar Imre jogosan állapítja meg, hogy „nem az a fő cél, hogy az ember minél tovább legyen öreg, hanem, hogy minél tovább maradjon fiatal”. Haranghy professzor is azt írta be kórházunk emlékkönyvébe, hogy „Ne éveket adjunk az életnek, hanem életet az éveknek”. Akadémikusnak tűnik az a vita, hogy vajon az öregség állapot, avagy betegség? Bármi is, de mindenképpen komoly kihívást jelent az orvostudomány számára, és szociális intézményeinktől szinte éppoly konzekvenciákat követel, mint a gyermekkor. Anélkül, hogy a két ellátási kategóriát egymással szembeállítani akarnák (ami súlyos hiba lenne), sajnos meg kell vallanunk, hogy voltaképpen érthető, de opportunizmustól sem mentes racionális tény az, hogy ma ezen törődés erősen a gyermekkor javára tolódott el, pedig a „nagy családok” szétbomlása révén az öregekkel való fokozott törődés kiáltó társadalmi igénnyé nőtte ki magát. Konrad Lorenz szerint „az öregség olyan rossz prognózisú betegség, amit még senki sem élt túl.” A gerontológia elsődleges célja tehát nemcsak az öregek (öregkori betegségek) ellátása, hanem mentális egészségünk fenntartása mellett az öregedés megelőzése és az öregkori élet minőségének javítása kell hogy legyen. Enél- kül számos öreg ember életének meghosszabbítása (halálának kitolása) értelmetlen lenne, esetleg éppenséggel „negatív eredménynek” számítana. Éosz Istennő Tithonosz trójai királyfiba szeretett bele, akinek az istenektől örök életet (de balga előre nem látásból nem örök fiatalságot!) eszközölt ki. A daliás férfiú az idő múlásával egyre öregebb lett, majd fokozatosan teljesen összeaszott. Végül apró fekete rovarrá zsugorodott, amelynek olyan volt a hangja, mint a tücsök ciripelése. * * 704
