Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Tandori Dezső: A levél címzettje ismeretlen (próza)

dologról, mondja ő. Edzésben ikell maradnunk. Gondold meg, mondja akikor a doktor, egykor én titeket led fogdáik veszíteni. Mintha valami még beljebb varr- nia, még megrebb, mondja. Holott az a Varró se él már majd alkkor rég! Idegien varrások kéri., jav., kerülnek belénk, ha igaz! Ha ennyi is történik! Tűnődve néz rám. (El sem tudom képzelni, mondja, mi fog történni velünk, ha elveszítünk titeket, Másikatokat és téged, mondja. 'Nem segíthetnék-e, kérdezi, azzal, hoy, jav., boy, jav., hoy!, kiáltja, ez egy felkiáltás! most jutott az eszembe, hogy hoy, az egy felkiáltás; de menjünk tovább, kéri türelmetlenül, azzal, bogy mi lesz veletek, ha elvesztitek őket? A levelekről egészein megfeledkezünk.

Pedig micsoda szép dolgok vannak itt még Sz. E.-mél: .......”, most látom: 1.

hoy! hogy Icsdcsi kihúzkodta mind a jedzéseimet — 2. hogy ez a könyv, amelyikről szó van, nem is 1913-as, hanem — hoy! kiáltjuk együtt — későbbi. Na és? formed rám medvém. Például kigördült-e most egy könnycsepp a szememből, kérdezi. Mert arra gondoltam, hogy egyszer majd sosem fogOk seki, jav., semlká/ved se kettesben „hoy!”-t kiáltani. Mit érdekel engem, hogy ez a lelemény megmarad, s mint távoli csillagok fénye, jön, azaz megy?

Felpillantok, de a doktor már valami mást csinál; egy apró ,jhoy!”-jad figyelmeztet, ne zavarjam: „Annák az idomított kicsi tujánák a hátán egy okker falevél volt”, súgta oda mégis, „azt észrevettem és ott állottam azt elnézni ...” A könyvet, jelzések híján, az elején kezdi! Kiváló gondolat. „Némely órán”, olvastam én írneg a végéről, mert ketten ezt így tudtuk a logallkalmiasaibban csinálni (miért fejtegettük volna az elvarrások kérdését?), „nem tudni hogy a jelenben vagy a múltban van-éc”, jav., ,,-é az ember”. (A központozást pontosan átmásoltam!) „Ott laz ég falán Óbuda mögött por szín könnyű tnagy felleg van oda kerekedve. Olyian mint a távozott kocsi ponfeliege . ..” Ma, amikor ezt tisztázom (tisztázhatók írás??), kézfájós éjszaka van mögöttem, már az este balkézsajgós volt. A doktornak ezt a kézsajgó i(zs-vel!) nagyon tetszik. A kéz, mint végpont, mondja tovább „a szilveszterit”, igazából mint kézs lenne valaminek a végső pontja, száfclanyúlván például, melyről a háborgó habokba lelesünk. A kezemben ínhüvelyek kezdték el sajogná i(zs-vel!, a doktor), és a lüfctetéses fájdalom egyöntetű fájásba ment át (,/véleményünk egy: ön tetű!”, elevenít fel régi mondást a doktor, jegyzetel, nem nékem szánja), és, látom, ahogy a doktor jegyzetel, a Legzsúlyoisafob, a legsúlyozsabfe gyógyszereket kellett bevetni ellene. így is megtörtént a ráébredés. Legalább nem azon töprengtél éjszaka (nem ázom ka/fogtál, így a dr„ szóban csak), mit kellene átírnod az írásodban tisztázáskor. Itt ez jön: „Szelet nem érezni, csak mintha a hideg hűvösség tenne reszketést a vészregény”, jav., ,/a vérszegény leveleken ...” Ám a kézfájás csakugyan wéSzregóny előhangja! Következhet az a stáció, mondja a doktor, amikor egy lehelet szelet papír lapot nem hírsz az ujjaid közé fogni. Ennék ellenére, mint faüsitá tember, megemeltem már rögtön reggel a kis fiaüstöt, amelyben a szotyolát tartjuk az előszobában; és rá692