Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Tandori Dezső: A levél címzettje ismeretlen (próza)

légből, mert annyit azért tudok, hogy valamire emlékeznem kellene, de nem emlékszem. Ha elgondolom, mekkora szorongásnak kellett volna bennem élnie az újabb vesztés lehetősége közben.. . Hanem hát tudtuk-e, mekkora vesztés lenne Szpéró? Ö voilt-e már ő? Kik leveleztek egymással, írom, akikor? Ez a hazahozás honnét hová volt címezve, mindenestül? Miikortól fogva kezdett „Szpéró” így mindenestül lenni? Mennyi marad „a minden”, ha ő nem lesz? Lesz-e, meglesz-e majd az az idő, amit vele töltöttem, így értem ezt: ha egy nap több s több időit töltök vele újra, több emlékem, több valóságom lesz-e róla, mint ha kevesebbet? Nézzük így: ha egész nap kalitkáiban lenne, ha nem is érinteném, feltétlenül nagyon kevés, minimális lenne az emlék, a kapcsodat; szinte tökéletesen ismeretlenné válna lassan a kapcsolat í., jav., oíme. Milyen lenne akikor a halála, majd, egyszer? Nézzük tovább: a nap bizonyos részeit szabadon tölti, velünk társlasan. Itt már minden csupa elágazás. 'Napi hány óra az, amennyi . ..? De amenyi „micsoda már”? Amiennyi mit ,.biztosít”? Valamikor el sem hittem volna, hogy ők kilencen lesznek. És mégis: ahogy Samu megjött, természetessé vált, hogy ketten vannak, és a lakás kétfelé oszlott, két szobára ... vagy nem is! Samu és Szpéró akkor, csaknem egy éven át a teljes lakás gazdája volt, megverekedtek az odükért, a zugokért, a vállunfcért, ahol tanyázhattak. Ls, jav., lassan, Tűivel és Éliással érkezett el a lakás formai kettéosztásának ideje; úgy értem ezt: szétasükva tartjuk a két szobát mindenkor, írom, ha két madár van egyszerre szabadon. Némó a feltehetően igen korai halálát annak köszönhette, hogy Szpéróval közös térben repült, valahol, ahol befogadták őket arra az időre, lamelyne mi, Másikunk és én, még — ma így mondanám: a meghaladható evidencia kényszerkiépzete szerint — úgy gorndol- túk, 'el kell mennünk a tervezett őszölésre. Ha nem jönnék össze, ez volt az utolsó szavam Szpéró és Nérnó gondozóihoz, Niémót engedjék el. Neki ajándékoztam, ahogy 'Pilinszky adta oda a kutyáját, amikor már, mint egy beszélgetésben elmondta, inkább ő élt a kutyáért, s nem a kutya érte, és sokkal rosz- sZabbul adtam oda, mert hozzátettem ezt az udvarias záradékot: engedjék el, hla nem bímiafc vele, ha veszélyezteti Szpéró épségét (egy le nem takart tükörnek rohanták, egymás után repülve, ,jkötel'ékiezve”; a tükröt, írom, talán le lehetett volna takarni, 'én ezt is kiértem; Némó ma is élne, ha Másikunk nem felejt itt egy salátát: mindennel ellátva, használati utasítással adtuk oda őket, csák az az légy fej saláta maradt itt:, jav., itt; levittem, bár Másikunk nem kérte, nem ajánlotta stb. ezt, csalk úgy szóba jött; ákkor történt a szerencsétlen ikötelékrepülés, és mindenben Niémót hibáztattuk; Szpéró volt az elsőszü- lötbm., j.av., lelsőszülött, Némó a járná., jav., járulék, Némótól féltettük Szpéró egészségét, épségét; Némó volt közben már mégis az, ak.i a vad, teljesen árva és elesett lényből élete új és — mint oly nagyon kiderült — egyétlen lehetséges terét kitölteni, beélni próbáló valakivé változott; hasalt már .asztalom alatt, áthúzott a fejiem fölött úgy, hogy szárnyával a hajiamat „sodorta”, írom, kapaszkodott Másikunk köpenyének gallérján stb.; a teljes terep középső része a Várkert Kioszk, sokáig, írom, ahogy Pl, jav., Pilinszky beszélgetéseiből is látom: hányszor el Ikedl mondani ugyanazt, míg legalább vízzé válik, ha vérré nem akarhatjuk is, és Némót ennék közelében engedték el; éveken át gondoltam — jobb sejtelmeim ellenére, s ezek balisejtelméknél is többek voltak —, hátha itt Van Némó, hátha lejár ide; most, hogy első évben akartam volna feladni a teljes terepet, az Erzsébet-hád utáni Rudas fürdő és a házunk közti részt, hogy csak a házunk és a Láncbid kis alagútja közti rész maradjon, kö690