Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Tandori Dezső: A levél címzettje ismeretlen (próza)

madárnak itt: feltétlenül. „Hogy ez műket indított el, sosem fogjuk megtudni ..(„Ki tudja”, kérdezi Pilinszky, „hány ember (ül éjjel a szobájában és hallgat Bachot szerbe a világon?”) „Halott ez volna talán az emberiség valódi története ..Az emberiség valódi története volt, de hát tudtam-e, amikor 1977. július 12-én délelőtt, a hajnali haláltusa után elmentem, mert már tudtam, hogyan kellene éld., jav., életben tartani a fiókót, fiókiát 'keresni. Nem is kell tudni, hogy az emberiség valódi történetét éljük, írom; és nyugodtan lehet szentségein], hogy túl hosszú az etetőterep. Ez is az etétőltenep szentségéhez tartozik. De ezek csak szavak. Valóságjegyű vagyok: és az én jegyem (bérletem) szerint, az én felszólításaim alapján, melyek semmiféle ernyőre nem szűrik ki bensőm kópét, a lényeg az, hogy az ember azért tényleg végigmenjen .a terepen, hla kidobják az ablakon, bemen jen az ajtón, oly tárgyiban, amely általa oda belülre tartozik, miközben ő maga a város határán kívül mászkálna a legszívesebben. Szelíd példa ez a film, Piliiinszikyvel gyakran beszélgettünk róla '(elhagyom már, hogy „írom”), az Ilyen hosszú távoliét. Az eiveszétteéget nem lehet előzményei nélkül fölemlegetni, mi több, „megjeleníteni”. Itt az előtörténet még szervesebb, mint a bohóc tréfáik eredetében. Az a csavargó, alki a város határában gyűjtötte a hulladékot, fogolytábor Sebesültje "olt, világháborús táboré. Elveszített emlékezete nem bírta felidézni önmagának azt az énjét, amelyikét követelték volna, írom, rajta. Szerette őkét, ákák most már, béke idején megint, felismerni vélték benne azt, aki egylkor hozzájuk tartozott. De ő maga nem tudta ennek a találkozásnak, ennek a viszontlátásnak, ennek az azonosságnak a bizonyosságát érezni. Miért kell külön ilyen 'bizonyosság? Hallgatták az aperaáriálka't a lemezgépből lalőforgó korongokról, ültek ott ká- öltözve az elhagyott kávéháziban, mint újabb kiürítésikor ... és a közelítő teherautóreflektorok az utcán, a rég élveszett név, írom, parancs-szerű visszhan- gos harsogása csak megfutamító lehetett. Meg ikell várni egy újabb telet, akkorra talán visszatér. Egészen biztos, hogy Szpéróval, Pipi Nénivel, semelyikükkel nem fogunk soha 'többé találkozni. Szét fog hullani együttesünk, és ha rájuk nézek most, semmi sem árulkodik erről. A vakság sem, Pipi hiányzó két szeme sem mondja ezt. Nemsokára három éve, hogy egy tél végén megmentették őt (az ismeretlen olvasó emlékművei következzenek tehát): a Makk Hetes vendéglő közeliében; már csáknem vakon. Így került hozzánk. Nem injekciózták el; amikor nem tarthatták többé a mentöhélyen, vonakodva, de nekünk adták. Volt ilyen feladatunk, hogy Pipi azonosságát kiderítsük? Nem is volt ez lényeges, írom. Mii volt lényeges? Talán az étel, a hőfok, a szerencse. Az infravörös lámpa, hogy a széklet állandó folyása megálljon, a pulykavörösre kopaszodott bőr visszatollasodjék. Az igénytelen dolgok voltak a lényegesek. Ma nem lehet azt mondaná (ez a legfájóbb vicc!), hogy Pipi Néni, írom, igénytelen volna. Igényli a 'tyúkhúrt, a vizet, la sajtot, a kölest; és nem tud gondunkról, nem is kell törődnie vele, hogyan jut a vizébe vitamin, a magvakra jól tapad-e mész vagy más segédtápanyag. Az infrailámpia visszatért, amikor tojnia kellett; a tojás beletört, de másnapra kijött, és a következő, a második, az utolsó tojás koppanása megriasztotta: nem tudta, mi az, sosem fogja meglátni önmagánák ezt az azonosságát. Mi pedig egy örökkévalóságig nem fogjuk érezni az illatát, a semmihez nem hasonlítható kis ürülékszagot, amely a legcsodálatosabb illat marad így is örökre. iNam lesz többé léte ennek az illatnak. Eltűnik az ismeretlenbe. Szpérót hogyan hoztam haza a Lánchíd kis alag- útjótól, nem tudom már. Azért mondhatom, hogy ez a tudás is elveszett a vi689