Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Tandori Dezső: A levél címzettje ismeretlen (próza)
Hol is tartottam? A bohóctréfa így folytatódna: ezeket a leveleket egy darabig a Lánchíd kis budai alagútja melleltt tartattam; mire? Tavaszra, akkor előfontam, hátul összekulcsolva a két kezem, mint a doktor, hogy „jó véna pár levél végre, .abba lehetne hagyni az etetést”. A doktor, Főimedvéim átéli az etetést, „á téli etetést” és érzi a napi terheket, a sarat (ő: állja!), a szelet (. . . arat!), és egyáltalán, az idő rácsozatát, ahogy napra napra napra nap ugyanannak meg kell történnie, s nemcsak a párkányon, nemcsak kihajolva terünkből, de kívülre rekesztve magunkaidegen pályára vive a meccset; s mégis éljenezve magunkat, főleg ha egy nap megint megvolt, vagy ha kellemesek a körülményeik, ha langyos a szél február táján, vagy ha decemberben a főltt meleg után (idézet egy régi-régi műből, ez is recept, egy kilabhant sej tcsomóból, a magunkéból, tegnapról; és most félreteszem a doktort, meg ezt az írást is, és a tegnapihoz, mint egy legyűrt dupla zoknit a jéger alsóról, odaírom: „Azért minden szentségelés ellenére, ha nem túlozva is, hogy a dolog szentsége, de maga a dolog megvan, például a Semmelweis-háromszögben, a park alsó végén, ott leng a mai két joghurtunk egymásba dugott pohara, szo'tyolával és búzával”, vagyis tegnap mi volt: az egész terepet, az 1,3 kilométert elkívántam, minden kötelességet vele, az utána következőket is, egy megjavított asztal hazacipelé- sét, egy madárkaliitka meghozatalát, és az egész zsúfolt karácsony előtti várost .. . nem emlékszem a mondatom elejére, de így folytatom — köziben őket hallgattam ugyanis, és miattuk nem harmonikus, ha írók, ha bet efelejtem magam efféle műbe, a valódibb sejtcsomók úgy lobbannak iki aközben, hogy tudomásom sincs rólulk, csak |rom, írarp a rég indult csillagfányt, s ha van ilyen, szemem zárva, szemem vak a most múló, jav., induló sugallat óikra; de ilyen nincs, és Pipi Néni valóságosan vak, és bár a szemem lehunyom, fogalmam sincs az ő sötétjéről, egyetlen egyszer se nézek az ő éjszakájába, legföljebb akkor közös a világ, ha alszom én is, alszom ő is, jav., alszik ő is: így folytatom: nézzük, mik azok a Móres Tóni-féle levetek; kicsoda Icsicsii, kicsoda Szpéró, kicsoda Pipi Néni, hogy csak hármójuknál maradjunk, mert az írás? az a nyelv? az írás?! azanyelv?! az mindenféle ilyen „mójulk”, ám ha nem innét nézzük, ha inkább azt hisszük, hogy az írásnak képet kell adnia valakiről-valamiről, mégpedig úgy, hogy nem építhet előzetes tudomásra, akkor ezek az alapfogalmak nagyon is elmagyarázandók, s legközelebb, ha netán ennek az írásnak a -Járható kereteit — terjedelem! — ezzel kimerítenénk, legközelebb kezdhetjük elölről, s vajon olyan nagy képtelenség-e, ha legközelebb újra elmondom, 686
