Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Tandori Dezső: A levél címzettje ismeretlen (próza)
kicsoda Szpéró, Pipi Néni, Icsdcsi? és az én kockázatom, hogy ez is lehetséges: elmondom, kicsoda volt valamelyikük), mégis karács anyósáéban, ha van ilyen, hűvösebbre fordul a nap, és a terep, az évelő 1,3 kilométer, melyet bajos lenne lerajzolni, ám a leveleik onnét valók, a terep ismét vonzóbb, becsp., jarv., becsp., és most jav.: becsaphatom magam azzal, hogy jól érzem miagam, de minők így lebontani? nem is homlok le, végigjárom a terepet, melynek nagyabb részét elhagyni reméltem az idén, de ahogy arra vetődtem, járóként, arra járóként, nem bírtam körülnézni, mindenütt ott lengtek a tavaszi, az évelő poharaim, a nem évelő levelek lehulltak körülülk, és madarak szálltak rájuk hiába, akkor nem „döntöttem”, nem volt semmi „meggyőződésem”, nem éreztem „kötelességet”, nem tartottam „becsületesnek”, amit tennem kell, tisztességtelennek, ha nem teszem, ilyesmiről mind szó sem volt, csak az volt, hogy EL VAGYOK VESZVE, ott rohadnia meg az egész. És másnapra otthon, Másikunktól, már dupla ag, jav., adagot kértem nekik. Ez dupla adag szotyola, búza stb., hazahorcjá- sát is igényeli, valamint: a kisebb tereprész, szó szerint esőiben és hóban,párban és fagyban mintegy húsz perc alatt elintézhető, a teljes terephez bő egy óra kell, és a cipő ennyi idő alatt átázik, s kabát átázik, az élet szentségét a száj elküldi akárhová. Mégis végigcsinálja; nap mint nap végigcsinálom, mert „a címzett ismeretlen”, mert azt a „levelezést”, amelyet senkivel oímszerűleg ed se kezdtem, abba se hagyhatom, mert nem rugdoshatom a levegőt, mert a Lánchíd kis alagiútjánál leltem Szpérót, leltem, amikor nagyon kellett, amikor előtte egy papírkosárban a hajnal vigasza helyett haláltusát hallgattam végig, és csak akkor tudtam, miit kellett volna tennem, amikor a kezemben, kibukott, merev nyelvvel, ott feküdt már az a valaki haltán; és mert annyi ma- dárnyelvpáísitétomot esznek a világon. Én nem fordulok szembe a madárnyelv pástétommal, nem mondom, amit a doktor, hogy neki a szemlébe öltötték (a Varrónál!) a rnadárnyeivpástétoimok képzetét, s ő a madárnyelvpástétomos világot nem akarja; nyugodj meg, mondom neki, hát nézz ki a halliba, volt ott már olyan, hoy, jav., hogy madárnyelvpástétom készült volna? És a Posztnak, de most el kellene magyaráznom, kicsoda Poszi, a poszáta, aki őszönte és ta- vaszonta a hallban vándorol, mert vándor madár, és a szobában nem vándorolhat, mert összezúzná magát a kalitkája rácsain lámpa nélkül, a többiek miatt viszont nem éghet lámpa, a hallban ég tehát a lámpa, kis zöld, mint hajólámpa, olyan, és Poszi ott vándorol, de sosem lőtték még le, barátom, mondom a doktornak, ugye, és nekünk mégis a hali a Meditenráneum, de semmiképp y, jav., se lelövöldözós, tehált ne aggódjék, és már el is felejtjük, miért kellett volna aggódnia. Ez a dolog elaggott, mondja a doktor. Jó lenne kiírni a legfontosabbakát, teszi hozzá, a diplomamunkához. Volt iltit valami „megközelítésében mindazonáltal” (másoljuk át piszlkozat gépelésemet!), de a ,,mindazonáltal” nem áll ott Pilinszkynél, ezt elhibáztam, átmásoljuk-e, kérdezd a doktor. A lényegre szőni tkozódunk: ,,... erre az igénytelenségre .. . ahogy egy gyerekhez kell közelítenünk: csak néhány jelzésre szorítkozva, hadd legyen ő az aktív ...” (A doktor passzív lesz!) „... Ahogyan madarakat étét az ember ...” Kisdoktori! Ezt kiáltja a doktor. Mérlegre tette, és ez lett az eredmény. Tudja jól, hogy szakdolgozatomat, idézem őt: Pilinszky képeiből írtad, barátom, az ő stílusának a jegyeiből; de most, ha azt a diplomát újra megszer- zed nálam, kiiteheted valóban az ablakba, persze, az etetésiben a szaros galambok nem foglaltathatnak. Diplomázzak le végre, ing., jav., int; tehát mi volt a kérdés, kérdezem, mert ezt elfelejtettük. A válasz, érdemiben, mondja a 687
